Levél leányomnak

……………………………………………………………………………………………

Most, hogy egyetemi polgár lettél, s újra ott látom a szemedben a dolgokat megismerni akaró gyermek tekintetét, remélem, sikerült neked való helyet találnod. Büszke vagyok arra, hogy ha majd kilépsz az életbe, akkor természetvédelmi mérnökként a védtelen anyatermészetet akarod gyámolítani. A gyengék védelme az erősek legszebb erénye!

Minapi beszélgetésünk alapján úgy ítélem, hogy eljött az ideje annak is, hogy zoon politicon[1]-ná válásod rögös útját kicsit elsimítsam előtted, mert eddigi iskoláid nem készítettek elő erre a szerepre. Aligha véletlenül... – tegyük hozzá. E nélkül nem fogod tudni megvédeni a természet e pillanatban legvédtelenebb élőlényét: az embert – önmagától.

Ezért szeretnélek kicsit felvértezni azokkal az ismeretekkel, amelyeket az én generációm gyűjtött össze. Szeretném, ha megértenéd azoknak a csapdáknak a működését, amelyek egyre sűrűbben vesznek körül, és pusztítják az emberi környezetedet: a társadalmat. Mint leendő diplomásnak ugyanis nemcsak az lesz a feladatod, hogy szakmai ismereteidet kamatoztasd, hanem, hogy a körülötted élők számára értelmezd a számukra immáron túl bonyolulttá vált világ dolgait és – ne az orruknál fogva vezesd őket.

Hogy ennek meg tudj felelni, és soha többet ne fordulhasson elő, hogy az ország népét egyetlen szó ellenvetés nélkül forgathassák ki mindenéből; a történelméből, földjéből, gyárából, lakásából, nyugdíjából, szerzett „jogaiból” – egész élete munkájából... ehhez szeretnék segítséget nyújtani.

Azt hiszem, hogy már az eddig írtakból is sejted, hogy nem valamiféle állampolgári ismeretek szemináriumot szeretnék tartani. S bár neked címzem, nemcsak neked írom ezeket a sorokat. Csak akkor van ugyanis értelme, ha elegen elgondolkodtok rajta; fiatalok és idősek – mindazok, akiket ma adnak el, s azok is, akiktől majdnem az egész életüket sikerült már ellopni.

Szeretném itt, az elején leszögezni, hogy a levélnek nem az a célja, hogy a pokol zsoldosainak újabb generációját nevelje fel, amint az utóbbi nyolc, hosszú évben tett próbálkozásaimmal történt.

Ha valaki veszi a fáradságot és végigolvassa a honlapon árválkodó linkeken elérhető dokumentumokat, majd a dátumokra nagyon odafigyelve végiggondolja és összeveti az elmúlt évtized történéseivel, akkor valószínűleg megérti, mire gondolok...

Ezt elkerülendő, lesz egy szigorú szabály annak érdekében, hogy ezúttal, aki ingyen kapja, az ingyen adja is tovább, amit itt olvas. Szeretném ugyanis, ha a leendő áldozatok is kapnának egy esélyt, hogy megvédhessék magukat és szeretteiket!

Időnként abba fogom hagyni az írást, s csak akkor folytatom, ha ezt kérik tőlem. Mégpedig mindig legalább annyian, mint ahányan addig elolvasták.

Aki az Internetet böngészi, látja, hogy már nagyon nagy a csend. Vihar előtti... Mégsem lesz könnyű dolgod, hogy találj két olyan új olvasót, akik továbbadják ezeket a gondolatokat.

És akkor még nem is beszéltem rólad, aki itt olvasod, s akinek mindenki előtt el kell döntenie, hogy egyáltalán elindítsd-e a lavinát!

A hangyák, a méhek – ha élelmet találnak – először társaiknak viszik meg a hírt, mert ösztöneikben a túlélés zálogaként kódolt, hogy csak együtt tudják munkájukat elvégezni. Csak a hírek átadását követően, kezdik behordani erdőről-mezőről fészkükbe a táplálékot. A „teremtés koronája” ezzel szemben úgy képzeli a tudás alapú társadalom építését, hogy ha magának tartja meg az ismereteit, azzal a többiek fölébe kerekedik. Tévedése súlyos, mert így előbb a társadalmát pusztítja el, míg végül kívánsága szerint egyedül marad – a mindenséggel. Amivel szemben egymaga nem tud megállni...

József Attila akkor írta ezt a verset, amikor a nagyapád született. Azóta 92 hosszú esztendő telt el mindhiába; összeadódás helyett inkább egyre csak porlunk, mert mindenki úgy gondolja, hogy a legjobban ismeri már az egész világot, mihez is kezdene a mások gondolataival...

Bízzunk benne, hogy talán éppen ennek a levélnek a révén – valahogyan – majd csak sikerül rátalálni a műveletek helyes sorrendjére...

S hogy miért lenne érdemes összeadódni, és miért van nehéz dolga annak, aki megpróbálja, elmondom azt is.

Bár ez a ma dívó, én-központú, Carpe Diem![2] korszak gyermekeinek talán nem lesz túl szimpatikus, az első rész címe mégis az lehetne, hogy

Ezért aztán eleve le vagyunk maradva minden olyan játszmában, amit már akkor játszottak, amikor a világra jöttünk.

A történelem ugyanis nem egymásba kapcsolódó, véletlenszerű események sorozata. Sokkal inkább az azokat irányítani akaró játszmák „történelmileg szükségszerű” eredménye. A játszmák között vannak ősrégiek, vannak újabbak, vannak globálisak, vannak helyiek, vannak titkosak és ... no, nézd csak, ez érdekes! - elvétve sincsenek nyíltak.

Vannak köztük olyanok, amelyeken háborúk múlnak; amelyeket azért vívnak, hogy fedezetet szerezzenek a mások vérével, verejtékével és könnyeivel jegyzett bankjegyek mögé, vagy éppen csak annyi, hogy egy kisvárosban ki kap meg egy jó állást, koncessziót, vagy más koncot.

S van olyan, ami annyira elképesztő, hogy nem akarod elhinni, hogy ilyen létezhet.

A történelemórákon sajnos csak a győztesek által írt történelmet tanítják, ami általában elég egyoldalú, az alternatívák pedig rosszul dokumentáltak. Nem csoda: az alternatívákat gyakran azok tudóival együtt temetik. Az emberi emlékezet formálása ugyanis a pacifikálás[3] leghatékonyabb eszköze. Egy generációnyi „szájzár” az öreg tanítóknak, és mindenki aszerint él, és gondolkodik, amit az iskolában „hivatalosan” megtanítottak neki. Ha egy-egy bátor történelemtanár meg is próbálja átadni tudását, vagy ami még rosszabb neki: megkeresni a válaszokat egy-egy kérdésre, akkor sok jóra nem számíthat.

Erdélyi utazásod során magad is hallhattad Bánhegyi tanár úr „idegenvezetését”, s válhattál „turistából” magyarrá a saját hazádban. – Talán egyszer majd tanítanak a történelemkönyvéből.

Lipusz Zsolt tanár úr már az én generációmba tartozott – őt nemrég temettük. Apokrif történelme talán egyszer majd megjelenik a Gutenberg-galaxisban...

Bár a komolyabb játszmák eredményeivel találkozhatsz a történelem-oktatásban, maguk a játszmák, csak, mint búvópatakok húzódnak meg az oktatott eseménytörténet hátterében – a köz számára örök homályban maradva. Esetleg néha hallhatod, hogy a háborúnak oka is volt, nem csak ürügye…

Ami pedig a szereplőket illeti – nos, – a történelmi szereplőknek csupán egy része vesz részt a történelemórákon. A gazdasági és a szellemi szférák aktorai[4] általában igazoltan vannak távol. A történelem-tudomány a hadvezérek, az uralkodók, az államok egymás közötti ügyeivel szeret foglalkozni – a konfliktusok tényleges okai gyakran maradnak háttérben, s így nem csoda, hogy végül mindig egy-egy vezérre és / vagy népére vetik rá a bűn árnyékát a história magyarázói.

Ez a fajta történelem oktatás alapvetően hamis képet alakít ki a világ működési mechanizmusát illetően a diákokban, aminek aztán egyenes következménye, hogy a modern ember a saját korát illetően is hiányos és torz politikai képletben gondolkodik.

Ezen kívül persze találkozni a félre magyarázás – vagy éppen a történelemhamisítás eseteivel is. Mivel a magyar történelemmel kapcsolatos – nyilvánvaló, és szerencsére egyre közismertebb – ügyeket az Interneten már számos helyen feszegetik, ezért ehelyt, inkább a „csekély méretek görög történelmében” sírba tett társadalom példáján mutatnám be, hogy mire is gondolok, amikor a társadalmi ismeretek hamis megalapozásáról beszélek.

Az athéni történetben ugyanis jóval több minden villan fel annál, mint ami az érettségin szóba kerül. Akár történelem tételként, akár az Ember tragédiája kapcsán...

Az i.e. VIII. században történt szünoikizmosz[5] után is tovább élő gazdálkodási rendszer miatt kialakult anomália[6] (ti. a lakosságon belüli eladósodás következményeként előforduló tömeges adósrabszolgaság) felszámolását követően az athéniak egy, a mai jogi terminológia[7] szerint talán a legjobban az agrár-, kézműves- és értékesítési szövetkezeti formához hasonlítható gazdálkodásba kezdtek, s lassanként ehhez igazították az általuk létrehozott állam kereteit is. A szólóni reformokat követően Peiszesztratosz 33 évig tartó vezetésével felépítették azt a társadalmi- és gazdasági modellt, ami Athént azzá tette, ami: egy pozitív külkereskedelmi mérleggel rendelkező, agrár-kézműipari társadalommá, amelynek végül már művészi szintű csomagolásban[8] exportált mezőgazdasági terményeit (bor, olaj, illatszerek) a saját kereskedői értékesítették az Égeikumban.

Ez a szellem, a művészetek virágzásának, a templom- és színház-építésnek, az Iliász és az Odüsszeia születésének a kora. A polgári- és „állampolgári” jogok kéz a kézben együtt haladásának ritka történelmi pillanata. (A mostanában zsarnokként bemutatott Peiszesztratoszt nem annyira egy véreskezű diktátor államelnökként, mint inkább egy ügyesen gazdálkodó, rámenős és eredményes szövetkezeti elnökként kellene látnunk mai szemmel. Igaz, akkor hiányozna a kontraszt[9] Periklész országlásának – és a demokráciának – a tudatunkba való bevéséséhez!)

Ez a kiegyensúlyozott társadalmi képlet és gazdasági rend kezdett torzulni a munka becsületének lepusztulásával: előbb a metoikoszok (polgárjoggal nem rendelkező kézművesek) betelepülésével, majd a kereskedők által „importált” rabszolgák egyre nagyobb számban történő rendszeresítésével, végül a társ-városállamok feletti hegemóniára[10] töréssel.

A perzsa háborúk idejére már egyértelműen kikristályosodott a két athéni szekértábor: az első támadáskor a Miltiádész vezette szárazföldi sereg Marathónnál, a második hadjáratban pedig a Themisztoklész vezette tengeri had Szalamisz szigeténél győzött – aztán fordult egymás ellen az athéni politika harcmezején... Végül a hatalom a kereskedők – a magukat ebben az időszakban is következetesen demokratáknak nevező tengeri párt kezébe került, s beköszöntött a periklészi korszak.

S hogy miért a demokraták? Kérdés-e ez, ha tudjuk, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb tengeri csatájaként jegyzett szalamiszi ütközetnek a jelenlegi történelemoktatásban megjelenő narratíváján[11] - a perzsa-görög ellentéten – túl, egy másik játszma is meghúzódik: az athéni színekben játszó demokrata tengeri párt győzelme ez a perzsa színekben játszó – a perzsa sereget szállító - föníciai kereskedők felett. A tét ebben az esetben már a Mediterráneumban folytatott tengeri kereskedelem monopóliuma[12], amelynek hasznából a „nép barátai” juttattak az athéni „szavazóknak” is...[13]

(A végül aztán szükségszerűen bekövetkező lepusztulás mögött egyébként egy még mélyebb „rétegben” rábukkanhatunk az egyik „ős-ellentétre” is: a marathoni győztes Miltiadesz fia, Kimón vezette tellurikus[14] agrárpárt ellentéte ez a szalamiszi győztes Themisztoklész vezette thalasszokratikus[15] – a nevében is – tengeri párttal.)

Ha ezek után – mint egy egyszerű athéni polgár – szeretnél választani fekete és fehér, az athéni „rossz” és „jó” között az athéni „demokráciában”, akkor rajta, próbáld meg!

A rabszolgatartó, a feleségének egy milétoszi hetérát[16] (Aszpaziát) választó Periklész, vagy a politikai riválisát (a radikális demokrata Ephialtészt) meggyilkoltató, a spártaiakkal kokettáló Kimón.[17]

Nem tudom, hogy ettől a nagyon nyúlfarknyi összefoglalótól egy picit más jelentése lett-e a ma a világ tengelyeként használt demokrácia szónak előtted; Athén társadalma mindenesetre ráment a tengeri kereskedők demokráciájára és ambícióira[18]...

Az első, a reális, a peiszesztratoszi vezetés idején, amikor az athéni polgárok a saját teljesítményük révén boldogultak. Nagyon fontos látni, hogy már ebben a korszakban is szerepet játszik a pozitív külkereskedelem. Az Égeikum piacán korábban meghatározó szerepet betöltő Korinthosz háttérbe szorulása. Az így bevont külső források segítségével bővülhetett a gazdaság – jutott munka mindenkinek.

A második korszakban Peiszesztratosz fiai még két évtizedig próbáltak felnőni az apjukhoz, de a megváltozott viszonyokkal nem tudtak mit kezdeni. A jóléti társadalomba bevándorló telepesek (metoikoszok) duplájára emelték a lakosság számát, ami túlfűtötte, túlpörgette az athéni gazdaságot. A munka becsülete ekkor már csökkent, mert az athéni polgár egyre inkább mások munkájának gyümölcséből akart megélni. Ezt a folyamatot tetőzte be a perzsa háborúkat követően a rabszolgák tömeges megjelenése (minden athénira jutott legalább egy rabszolga). Athén eljutott odáig, hogy az athéni demokráciában az elszegényedett athéni koldus helyett a rabszolgája kért alamizsnát… a nagy rabszolgatartóktól és az ergasztérion[19]-tulajdonosoktól.

A téma lezárásaként érdemes még egy szót szólni Athén hegemón törekvéseiről.

Athén a perzsa háborúk idején már teljesen elszakadt a saját polgárai teljesítménye által behatárolt gazdasági realitásoktól, olyan külső erőket is megpróbált az uralma alá vonni, amelyek csak ideiglenesen, a perzsa nyomásra tekintettel fogadták el az irányítását. (Tudniillik a többi görög városállam.)

Erre azért érdemes felfigyelni, mert Athén és a többi görög város viszonyából kitűnik, hogy az athéni demokrácia és „nagyüzemi” termelés kettőse teljesen ellentétes a tradicionális görög (és az eredeti athéni!) életfelfogással. Az athéni jólét záloga a történet végére az ingyen munkán és a dömpingáron való kereskedelem és (a perzsa háborúkat követően a görög szomszédok elleni) agresszív katonai fellépés.

A jólét káros mellékhatásai (a bevándorló metoikoszok tömege, illetve a munkához való hozzáállás és a tradicionális szemléletmód tragikus megváltozása) teljesen tönkretették a városállam belső struktúráját, társadalmát. A görög világra gyakorolt hatását tekintve pedig az athéni thalasszokrácia visszavetette a közös építkezés lehetőségét.

Kicsit talán hosszúra nyúlt ez az athéni történet, de ha a neveket kicseréljük akár saját korunk egyik-másik szereplőjére is ráismerhetünk benne.

A hiányos történelemoktatásból fakadó hamis világlátásra épül rá aztán, hogy az egyes játszmákat – azok tényleges tétjét – általában a legendák leple fedi az egyszerű ember, sőt, igen gyakran még a nagyhatalmú pártok politikájában aktívan részt vevő, jószándékú közép-vezetők előtt is! Sokszor ez biztosít a mindent tudó vezérek számára hatalmat, biztonságot, vagy éppen túlélést a politikában.

Nem elég, hogy időben lemaradva, de a ma született zoon politicon ráadásul magányosan áll szemben azokkal a csapatokkal, amelyek a kártyákat keverik, s a lapokat osztják. Ez az a körülmény, amely a mérleget az egyénnel szemben reménytelenül a csapatok javára billenti. Nem elég, hogy korábban kezdték, alakíthatták a körülményeket, ráadásul többen vannak, és szervezetten dolgoznak! És hadd hangsúlyozzam még egyszer, hogy a játszmáikat nem nyilvánosan, nem felismerhető módon játsszák. Igen gyakran használnak akár intézményszerű fedőszervezeteket, amelyek tovább nehezítik a tényleges célok felismerhetőségét. Ez még profi elemzőknek is nehéz feladat; a ma született zoon politicon számára pedig a szükséges előképzettség és információk nélkül gyakorlatilag lehetetlen.

Játszma, legenda, fedőszervezet, elemzők. Nem véletlen, hogy ezeket a titkosszolgálati munkában használt fogalmakat használom, mert a modern hatalomtechnika sajnálatos módon egyre szorosabban összefonódik ezzel a „műfajjal”.

Emiatt egy nagyon fontos fogalmat szeretnék már itt bevezetni: az intelligencia fogalmát.

Ez alatt a jelen levélben nem az IQ tesztek kapcsán társított értelemre (felfogó képesség, műveltség) kell gondolni, hanem a CIA, az MI5... stb. angolszász terminológiában használt intelligencia fogalomra, amely tulajdonképpen a világban zajló titkos háborúk önálló fegyvernemeként is felfogható.

A másik dolog, amit már itt az elején szeretnék világosan megértetni veled, hogy a társadalom – mint az összetartó emberek közössége a történelem egyetlen pillanatában sem keverendő össze az állammal. A társadalom-formáláshoz szükséges emberi összetartás alapvetően a létfenntartáshoz kötődik, s bármilyen meglepően is hangzik, nem feltétlenül területi alapú! Az államok ezzel szemben szigorúan a saját államterületükhöz kötötten fejtik ki működésüket.

A társadalomtudományok az államot, mint egy adott helyen létező társadalom felépítményét kezelik, ez azonban a fentiek miatt félrevezető, mert korántsem minden esetben igaz!

A fent említett peiszesztratoszi társadalmi modell a gazdasági viszonyokat és az államot valóban együtt jelenti. Az összetelepüléssel az egyén közösséghez tartozása megkettőződött: az athéni az államának polgára, és az állami vagyon résztulajdonosa is egyszerre! Csak később jutnak el Kleiszthenész területi alapú államszervezetéig, amely az államot elszakítja a társadalom munkaszervezeti egységeitől, s ezzel megbontja a kettő törékeny harmóniáját.

Amint a példából kitűnik, egy földműves közösség formálhat úgy társadalmat, hogy valóban van saját állama is.

Más példákon az látszik, hogy a társadalom nyakán élő állam területének idegen hódítását követően a területtel együtt az állam válhat a hódítás tárgyává, s a korábbi (földműves) társadalom vagy szétesik, vagy nem. Vagy formál közös, új társadalmat a hódító katonai társadalommal, vagy nem. Inkább nem.

A messzinai akháj helóták társadalma például nem vált a spártai társadalom részévé a dór hódítással. A spártai állam által védett, a dórok által alkotott spártai társadalom csak, mint helyben elérhető emberi erőforrást használta a helóták társadalmát: a megtermelt javaik felét adóként / sarcként elszedték tőlük. Az éves krüpteiák idején Spárta formálisan hadat üzent(!) a helótáknak s ezt követően – mintegy beavatási szertartásként – a fiatal katonáikat rájuk küldve „emelték ki”, s gyilkolták meg a veszélyesebbnek gondolt hangadókat...

Ez a hadüzenet, azt hiszem, jól érzékelteti az egy állam területén élő két társadalom teljes különállóságát.

Hasonló példákat a hódítók rátelepedésére, egymás közötti váltására lehet találni a még ősibb, ázsiai típusú rendszerekben is. A politikai felhőrégiónak az egyes hódítások révén, a fentiek szerinti változása nem feltétlenül érintette magát a hódítás áldozatául esett közösséget, pusztán annyi változott, hogy az állam más embercsoport érdekeit szolgálta ki.

Mondhatod, hogy minek ilyen régi dolgokkal foglalkozni. De ha tudod, hogy az 1980-as évek Magyarországán Tőkei Ferenc és kutatócsapata érdekes módon az ázsiai típusú államok politikai felhőrégiója változásának társadalmi hatásait elemezve készítette elő a magyar „rendszerváltás” filozófiáját, akkor lehet, hogy az ilyen „távolinak tűnő dolgoknak” is érdemes nagyobb figyelmet szentelni. Mint ahogy érdemes lett volna ebből a szempontból is nagyobb figyelmet szentelni a 2010-es magyar „alkotmányozásnak”.

A „nagybetűs élet”, amibe a fiatal a középiskolai tanulmányai befejeztével belekerül – maga a küzdelem; a napjainkban aktuális szóhasználat szerint: verseny. Ez a gondolat szerencsés esetben a ballagókat búcsúztató igazgatói beszédbe bele van szőve, de ha jobban visszagondolunk, akkor egyetlen tanórán sem tanítják meg, hogy tulajdonképpen ki, ki ellen küzd, milyen fegyverekkel és tulajdonképpen miért is kell versenyezni, abban a bizonyos nagybetűs életben, ahova a végzős kiballag az iskolájából.

S ami nem baj egy százméteres síkfutás esetén, vezethet tragédiához az életért való versenyfutásban...

A mindenki harca mindenki ellen[20] gondolata, valószínűleg elhangzik egy történelem- vagy filozófia órán, de a politika[21] valamiért tabu az iskolában.

A ma született zoon politiconnak – vagyis a fiatal felnőttnek – ezért hosszabb utat kell bejárnia ahhoz, hogy a saját bőrén érezze az egyes játszmák hatását és többnyire csak a saját kárán van módja tanulni.

Mivel az emberi élet igen rövid, ezért talán hasznosabb lenne, ha használható társadalmi alapismeretekre iskolás korban szert lehetne tenni. Legalábbis azt megelőzően, hogy fiatalok az élet útvesztőiben – gyakorlatilag a felnőtté válásukat követő pillanatokban – azonnal eltévednének; áldozatává, vagy éppen eszközévé válnának a „játékosoknak”.

Az eszköz is áldozat persze, ha a dolgot összességében nézzük, de még ne vegyük el a kedvét senkinek a „győzelem reményétől”!

Mivel a társadalom-formálás – az „összeadódás” – nem kizárt a korosztályok között, a társadalmi tudás generációk közötti átörökítésére lenne éppen lehetőség a modern időkben is.

Leegyszerűsítve mondhatnánk, hogy a játékosok alapvetően a hét főbűnre[22] alapozva dolgoznak. Mindenesetre a „csúcsfegyverük” a lelki restség, amely két vonatkozásban is szóba jöhet a téma kapcsán.

Lévén az ember teleologikus, azaz célt tételező lény, ezért minden cselekedetét – így a jócselekedetét is – megelőzi valamilyen előzetes elképzelés. A jóra való restség, amikor el sem gondolkodik a „jón”, vagy a szó szerint vett „restség”, amikor már gondolatban elveti jószándéka tettekre váltását.

A társadalomban élő ember vonatkozásában megkockáztatnék egy másik fontos dolgot is, ami szerintem, ide tartozik: ez a zoon politiconok közös gondolkodásának, illetve az ennek megvalósulását jelentő, egymással való közvetlen és nyilvános párbeszédének az elmaradása.

Kár, mert a közös gondolkodás és cselekvés nagymértékben növelné az emberi közösség problémamegoldó képességét. A kisebb problémák egy része már a megbeszélés hatására megszűnhet, ha a problémát okozó közösségi tag ráeszmél arra, hogy a többiek is emberek, s sikerül újra megtalálnia a helyét a közösségben...

A súlyosabb esetekben pedig a megbeszélés vezetheti rá a közösség tagjait arra, hogy az „egyéni szociális problémák” mögött kirajzolódnak bizonyos trendek, amelyek aztán egészen más megvilágításba helyezik magát a problémát.

Itt közbevetőleg kiemelem, hogy a sokat emlegetett nyilvánosság nem azonos a médiában[23] való megjelenéssel, sőt! A társadalmi viszonyoknak az egymást ismerő emberek általi, saját kisközösségeikben való megbeszélése, sőt, szükség esetén a kisközösségek egymás közötti párbeszéde(!) – tehát az adott kérdésnek a közösség tagjai számára való feltárása, a probléma lényegi megfogalmazása, a közösség egyes tagjai véleményének megismerése, és ezzel az egyéni döntések lehetőségének biztosítása – jelenti a nyilvánosságot.

Van ennek egyébként még egy rendkívül fontos hozadéka: a közösség egy-egy feladatra rátermettebb tagjainak a megismerése!

A közös megbeszélés sem igazán a ma ismert „vitát”: a felhőrégió politikusai által a „szavazóknak” küldött „üzenetekben” megfogalmazott politikai panelek egymás fejéhez vagdosását jelenti, hanem olyan megbeszélést, amelyen tematizálás[24] nélkül mondhatja el ki-ki a maga véleményét, s mutathat be újabb nézőpontokat egy probléma kapcsán.

Az ilyesmire egyetlen ember ritkán képes, mert a saját gondolatmenetét nem tudja kívülről nézve értékelni.

A közösség kezében lévő média betölthetne éppen pozitív szerepet is a társadalomban, ha csak, mint a tények közlője gyorsítaná, vagy tenné intenzívebbé az információ-áramlást.

A játékosok által uralt média ezzel szemben a maga szája íze szerint tálalja már a híreket is, nem beszélve a hírmagyarázatokról, amelyekben meghirdetett politikai paneleket vagdoshatja egymás fejéhez az egyszeri TV-néző, médiafogyasztó. Ahogy azt az előbb már írtam.

A jelen levél megírása és elolvasása egyébként egy izgalmas kísérlet arra nézve is, hogy kiderítse: vajon van-e a magyar fiatalságban igény arra, hogy társadalmat építsen magának: és ennek első lépéseként vissza akarja-e szerezni a kommunikációs önrendelkezését? Hajlandó-e elhinni nekem, az ismeretlennek – de nem az idegennek –, hogy ennek együtt megtalálhatnánk a lehetőségét?

Ha meg tudom írni a végéig ezt a levelet, akkor elősegíthetjük egy olyan politikai környezetnek a megszületését is, aminek az eredménye lehet a költő szavaival az összeadódás, vagy a manapság sokat emlegetett „összefogás”. Ehhez azonban muszáj megérteni néhány olyan alapvető dolgot, ami nélkül a zoon politicon nem tud önállóan értékelni, dönteni.

Mert – hangsúlyozom ismét –, a nyilvános megbeszélést mindig egyéni döntéseknek kell követniük.

A jóra való restség – vagy lelki restség – kapcsán szeretnék még egy rövid kitérőt tenni a média „hatalmát” illetően.

A tradicionális társadalmakon belül még működött az egymás, illetve a kisközösségek közötti párbeszéd. Gondolhatnánk, hogy ennek az oka a mainál sokkal lassabb, éves életciklus, a csoportjátékokon keresztül már a gyermekkortól kezdve(!) elsajátított társadalmi ismeretek, a közösségek zártsága és homogenitása[25], ami mind a könnyű elbeszélhetőséget és ez által a közvetlen kommunikációt segítette. Kétségkívül igaz, hogy az életviszonyok fentiek szerinti egyszerűsége nem adott túl sok választási lehetőséget egy-egy probléma felmerülésekor, más kommunikációs csatorna pedig, mint az egymással való párbeszéd, nem is igen volt.

A helyi munkaszervezetek felbomlásával ez az emberi léptékű, jól átlátható állapot kétség kívül felbomlott. Egyrészt sokak – bár nem mindenki(!) - életében hangsúlyosan megjelent a tradicionális közösség külső kapcsolatrendszere és az azzal való mindennapi (gazdasági) kapcsolat. A nagyipar megjelenésével kéthetessé, hónapossá vált a munkáscsaládok életciklusa.

Elmélyült a társadalmi munkamegosztás. A tradicionális társadaloméban szerzetthez képest hasonló általános tudás megszerzése – pláne a gyermekkorban – gyakorlatilag lehetetlenné vált. Az új élethelyzetek eltérő és egyre szűkülő tudásbázisain felnövekvő, új közegben élő emberek narratívái is eltérőek lettek. Az életviszonyok ilyeténképpen való változása miatt áthidalhatatlannak tűnő szakadék jelent meg a korábbi és az új rendhez tartozó társadalmi csoportok között, ami nem kevéssé gyöngítette meg az egybetartozás korábban is csak komolyabb külső fenyegetések idején fennálló gondolatát Magyarországon. Az urbánus elem fentiek szerinti kiszakadása kétség kívül megnehezíthette a dolgok egymás közötti megbeszélhetőségét.

A sajtó, majd a XX. században mellé felzárkózó többi médium mégsem ezért hódíthatott egyre gyorsuló ütemben és egyre nagyobb tért. A média befolyás szerzésének alapvető oka magában a befogadó emberben keresendő.

A hírközlésre ráépülő hírmagyarázat, s aztán minden, amit a „hivatalos” forrásokból olvasott, hallott megbízhatóbb támpontnak tűnt számára, mint az ezek által a gúny tárgyává tett, folyamatosan lejáratott, s lassan hitelét vesztő falusi tanító, pap, jegyző stb. magyarázatai, a szomszéd történetei, végül már az is, amit a tulajdon szemével látott, vagy addig magától is tudott...

A vidéken lakó „értelmiség” nem nőtt fel a vidéket szolgáló intelligenciává, ami az új kihívások ellenében védelmet adhatott volna a tradicionális társadalomnak.

A nemcsak katonának, de üzletembernek, és polgárnak is alkalmatlan gentry-ről pedig már ne is beszéljünk.

Pedig a média elbeszélései a szó eredeti értelmében még csak nem is felelnek meg a kommunikáció fogalmának. Ugyanis teljesen egyirányú híráramról van szó akár az újság, akár a TV, akár a rádió esetében. Csak egy mintát, egy gondolati panelt, egy üzenetet ad át a befogadónak, mert válaszra már a telefonhírmondó sem várt...

Nincs párbeszéd – csak a politikai felhőrégió híreinek, üzeneteinek közvetítése.

A korábban járt utat – a párbeszédet – valami egészen másért hagytuk el.

A társadalomban élő emberek közös gondolkodása esélyt adhat a társadalom hátán fát vágó játékosok elleni küzdelemben a közösség, a társadalom – s ezen keresztül a magát oly kicsi pontnak gondoló egyén – számára.

Mert a jó gondolat – bár elengedhetetlen – önmagában azért még nem elég...

Váci Mihály verse a kvintesszenciája[26] a folytatásnak, amit még a lelki- és egyéb restség kapcsán elmondhatnék. Így inkább a csöndet választom, hogy ne zavarjam meg a katarzist.

A téma lezárásaként – visszatérve immáron a Parnasszusról[27] – szeretnék néhány szót ejteni azokról az ellenerőkről, amelyek a lassú összeadódás helyett a gyors megosztásban – mára már a társadalom teljes atomizálásában[28] – érdekeltek.

Az első nyilvánvaló: mindazok a hálózatok és azok szövetségei, illetve játékosok, amelyeknek sikerült már valamilyen pozíciót szerezniük a világban. Minél mélyebb ezek történelmi beágyazódása, annál nagyobb ellenállást képviselnek. Soha nem fogják az olyan törekvéseket támogatni, amelyek ellentétesek a saját érdekeikkel. Ott tesznek keresztbe, ahol csak lehet; ahogyan csak lehet...

A dzsungel ragadozói szempontjából ez tulajdonképpen érthető, még ha a legelésző állatkák szempontjából elfogadhatatlan is.

A megdöbbentő azonban az, hogy van rajtuk kívül egy olyan megkerülhetetlen szereplő, amivel a modern társadalmakban a legnagyobb számban kell számolni.

Ez a játékosok által felnevelt bábuk serege, akiket képletes értelemben le kellene győznünk:

A bennünk felpiszkált individuum[29] számára a történelem „igazságtalan” évszázadai után a polgári- / modern korral érkezett el az idő, amikor végre ő maga is felnőhetett történelmi példaképeihez. (Ezekről a „példaképekről” mindjárt részletesebben is szót ejtek.) Úgy tűnik, hogy mi magunk is elindulhatunk végre szerencsét próbálni, hogy a történet végén eljussunk egy fele királyságig.

A népmeséknek ez a legújabb változata Magyarországon valamikor az új gazdasági mechanizmus idején fogalmazódott meg, a gebines[30] korszakban materializálódott[31], a spontán privatizáció[32] idején tört ki járványként megfertőzve a társadalmat, s – Szabó Dezső szófordulatával és eredeti gondolatával(!) élve – a jelen görény-kurzus[33] idején is javában tart még.

Legfőbb ideje lenne véget vetni ennek a mesének, főleg a most futó, képmutató változatának! Már csak azért is, mert ez a legutóbbi szakasz sokkal mélyebben roncsolja a társadalmat, mint a nyílt ellenségeskedés. Nemcsak az anyagi világunkat pusztítja ugyanis, de a lelkeket is: megrontja a szavak eredeti értelmét. A keletkező bábeli zűrzavar pedig csak a politikai felhőrégió játékosainak kedvez: egyedül ők halászhatnak a zavarosban kedvük szerint.

Ahhoz, hogy kiebrudaljuk őket a saját javukra üzemeltetett közhatalomból elsősorban nekünk, magunknak kellene megváltoznunk. El kellene fogadnunk például, hogy valós munka nélkül a világban nem keletkezik semmilyen érték, következésképpen csak azt lehet a köz asztalánál felosztani, amit valakik – optimális esetben: mi magunk – létrehoznak, létrehozunk. A bőség kosarát magunknak kell megfonnunk és tele töltenünk, mielőtt venni tudnánk belőle.

Az értékteremtés nélküli elosztás – s ennek a történelemben szokásos velejárója az érdemtelen gazdagodás – a társadalomban másoknál hiányként fog megjelenni és pusztítani.

A szerencsét próbáló individuumok versenyfutásával mára sikerült odáig eljutni, hogy már az is kérdéses, hogy a Magyarországon élő emberek esetében beszélhetünk-e még egyáltalán társadalomról. Bogár László professzor úr figyelemre méltó gondolata, hogy „roncstársadalomként” jellemzi a jelen állapotokat írásaiban. (Ne felejtsd, hogy az ő szóhasználata az állam és társadalom viszonyában a rész és egész beidegződésen alapul!) Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az állam a saját túléléséért harcol az individuumokkal a társadalom romjain.

A 2010-ben „alapított” magyar állam a legrosszabb választ adta erre a kihívásra: a nemzeti együttműködés rendszere ugyanis megpróbálta a társadalmat magába szippantani.

Szerencsére, mondhatod, mert eddig ez csak a totalitárius államoknak sikerült.

Társadalmat szolgáló állam alapítására csak maga a társadalom képes. Korunk pártjai viszont képtelenek a társadalmi akarat kifejezésére. Még akkor is, ha a pártokról szóló törvény azt mondja, hogy képesnek kellene lenniük.

Ennek igen egyszerű oka, hogy a pártokban nagy számban vannak jelen a kontraszelektált individuumok, akiknek egyszerűen nincs személyes tapasztalatuk a társadalomban élők életéről.

Az életért való versenyfutásban ők túl hamar törtek az élre, s nemcsak „versenytársaikat” hagyták maguk mögött, de azok mindennapi problémáit is.

Egy percig sem tévesztve szem elől – és egy percig sem lebecsülve – a jobb sorsra érdemes individuumokból épülő / épült / jól kiépített hálózatok visszatartó erejét: mégis, mielőbb választ kellene adniuk arra a kérdésre, hogy vissza tudnak-e még fordulni; az individuumok önmagukba összehúzódva újra zoon politiconná tudnak-e még válni és társadalmat alkotni, vagy a következő társadalom születése az eddigi történelmi hagyományoknak megfelelően véres lesz?

A valóság ugyanis az, hogy nem jut mindenkinek fele királyság. Ehhez lassan ötmilliárd királyságra lenne szükség a Földön. Fogalmazhatok másképp is. Lehet, hogy jobban járnánk, ha a saját meséjét mindenki az uralkodás gyakorlásával kezdené: nem annyira mások, mint inkább a saját vágyai felett.

Érthetjük ezt úgy is, hogy aki a végén győzni szeretne, annak most történelmet kell írnia!

Nem új államot alapítani és új arisztokratákat keresni – új ördögöket a régi pokolba…

Ez pedig egyedül nem megy; a társadalom, mint a nevéből is kitűnik: társas tevékenység.

Ezért kell összeadódni. A végtelen bölcsességét ugyan nem tudjuk elérni, de józan ésszel megpróbálhatunk közelíteni hozzá.

Ha mindenki elölről, a nulláról kezdi, akkor mindannyiunk számára az egy lesz az átléphetetlen határérték.

Ha elfogadjuk az előttünk járók eredményét; akkor juthatunk ötről a hatra…

Ezután a kicsit hosszúra sikerült bevezető után itt az ideje, hogy belevágjak egy tudománytalan értekezésbe.

„Tudománytalan” lesz, mert egyszerű lesz és közérthető. A magyar tudomány „hivatalos” művelői között eleinte aligha lesz olyan, aki az itt írtakat ne egy beteg elme szüleményeként kezelné, ha hangosan kellene diagnózist felállítania.

Ez a profi megközelítés azonban ne kedvetlenítsen el, kedves amatőr olvasóm – eleinte nem lesz diagnózis. Aztán, ha az elhallgatásra a továbbiakban már nem lesz mód, az általános forgatókönyv szerint a bagatellizálás, majd a lejáratás, utána az ízekre szedés, karakter gyilkosság stb. következik... Ezek a szellemi dimenzióban használt szokásos hatalomtechnikai elemek...

Ami egyébként a tudomány művelőit illeti – béke velük! –, az ő bölcs hallgatásuk, majd elhatárolódásuk... stb. tudásuk biztos alapját – az egzisztenciális lét parancsának bármikori fegyelmezett követését – jelenti; úgy nagyjából a 2¹⁴ olvasóig. De ne féltsd őket, mert mire a csatazaj elül, addigra biztosan a győztes oldalon találják magukat.

Az elmúlt években a velük való polémia[34] lehetetlennek bizonyult, ezért választottam inkább a levélformát a disszertáció[35] helyett. Különben is, ha az ember a lányát és annak társait szeretné okítani, tegye minél közérthetőbben!

Kezdjük tehát az individuum lelkét felpiszkáló történelmi hagyományokkal, ahogy ígértem...

Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül – és idő és hely hiányában kifejezetten példálózóan – fogok bemutatni néhány olyan „békebeli” módszert, amely az idők folyamán, sorra egymás után felvételt nyert a hatalomtechnika eszköztárába.

Ezt megelőzően azonban – az athéni esethez hasonlóan, politikailag inkorrekt módon – szót kell ejtenem egy olyan szereplőről, akit nem tárgyalnak a társadalom-tudományok, pedig az individuumok számára ő jelenti az igazi szabadság-eszményt.

Szeretném bemutatni „korunk hősét”, a világ néven nem nevezhető csúcsragadozóját.

Elnézésed kérem; egy pillanatra itt meg kell szakítanom az írást, mivel a levelet immár mások is olvassák. Alapszabály, hogy aki gyógyítani akar, az ne ártson. Ezért…

Mivel a levélnek nem célja az Ön lelki békéjének megzavarása, ezért tisztelettel javaslom, hogy a tovább olvasás előtt próbálja meg felidézni gyermekkorának azt a pillanatát, amikor első áldozóként az oltár elé lépett. A kéz, amely oda vezette most is segíteni fogja.

Ha azonban úgy érzi, hogy ez nem sikerül, vagy már a javaslatomat is sértőnek találja, kérem, itt búcsúzzunk el egymástól… mert akkor nem tudom átvinni a túlsó partra.

Ha oroszlánt akarunk látni – elmehetünk az állatkertbe. Itt megnézhetjük magunknak, ahogy vödörből etetik, de ebből nem fog kiderülni, miért ő az állatok királya. Ha erre vagyunk kíváncsiak, akkor a szavannán kell meglesnünk, hogy a királynők hogyan szereznek zsákmányt.

Csúcsragadozónk megértéséhez hasonlóan nagyot kell ugranunk – térben és időben egyszerre kell neki rugaszkodnunk. Gondolatban ki kell lépnünk a nagyvilágba, amelynek csak az európai szeletét tanították, ezért azt képzeljük a mindenségnek.

Meg kellene próbálnunk egyszer kívülről is ránézni; megértsük, nem vagyunk egyedül!

Itt keresztelte meg János az Istenfiút, aki az ókor rémségeibe belefáradt embernek próbált utat mutatni; kiszakítani őt Róma joga és a szadduceus vallási szabályok rideg világából. Megpróbálta kiszabadítani a Római Birodalom foglyát, az embert, és visszavezetni az ősi társadalmi normák világába.

A saját életén és példázatain keresztül bemutatott régi / új szabályok magából a társadalmi lényként élni kívánó emberből – belülről – fakadtak, így természetes, hogy az ilyen emberek körében hamar megértésre leltek.

Követői közül sokan a mártír sorsát is vállalták ezekért a tanokért. Az „Oszd meg és uralkodj!” elvét követő római állam határozott rosszallással nézte az egyre szélesebb körben terjedő, a császárt istenként elfogadni nem hajlandó nézetet. Követőit tűzzel, vassal irtotta.

A keresztény tanítások univerzalizmusán azonban nem fogott a tűz: Rómában a IV. évszázad elejére bevett vallás lett – és ez megpecsételte a sorsát.

A Birodalom ekkor már a végóráit élte. A katonai előre nyomulás mögött keletkezett belső űr összeroppanással fenyegette. A tetrarchia[36] idején történt, hogy a hatalmi tébolyban szenvedő Konstantinnak az a remek ötlete támadt, hogy a keresztény ideológiát az állam szolgálatába állítsa. Miután társ-császára, Licinius legyőzésével egyeduralmat szerzett, magát az isten által kinevezett püspöknek[37] mondva 325-ben zsinatot hívott össze Niceába. Hogy célját elérje, le kellett számolnia a kereszténységre, mint az isten fia által ajánlott társadalmi normára tekintő ariánus irányzattal, s a Jézust istennek kimondó (homousion) – egyszersmind őt a társadalomból kiszakító és a fölé emelő, azaz a hívők számára követhetetlen mintává magasztosító – irányzatot tenni uralma alapjává.

A zsinat határozata után a keresztényüldözés új fordulatot vett, az állam már csak azokra sújtott le, akik nem fogadták el Jézus fiúisten voltát és a császár istentől eredő püspökségét. A félévszázados véres üldöztetés lezárásaként a Konstantin által még 330-ban a volt görög gyarmaton megalapított új, római birodalmi fővárosban, Bizáncban – amit ekkorra már az emlékezetére Konstantinápolynak neveztek – újabb zsinatra került sor, amely a vallási dogmává merevített kereszténységet a világi uralom ideológiai támaszává tette. Ennek látványos elemeként a zsinati záródokumentumba, a ma Hiszek egy… néven ismert katolikus hitvallásba, a Credo-ba nemcsak Pilátus került bele, de a lelkeken uralkodni hivatott egyház is.

A világi hatalom mellett formálódott új rend nem fogadta el az eredetileg neki szánt másodhegedűs szerepét. Az elkövetkezendő ezer év a két rend vezetőinek hatalmi vetélkedése jegyében telt, miközben a társadalomban – ebbe szigorúan beleértve az alsó papságot is – változatlanul tovább élt az eredeti jézusi gondolat.

A nyugati embert az isteni hatalom két örökös-önjelöltjének a vetélkedése nyomasztotta.

A hatalmi tényezővé vált egyház igazi ellenpólusai az európai társadalmakban rendszeresen felbukkanó egyenlősítő, a szociális gondolatokat bátran felvállaló keresztény mozgalmak voltak. A két uralkodó rend között abban teljes volt az egyetértés, hogy az ilyen eretnek tanok hirdetőire mindkét kardnak le kell sújtania. A spontán mozgalmakon és a bár nagy számban, de elszigetelten előforduló „pogányokon”, „eretnekeken”, „boszorkányokon” még sikerült együttes erőszakkal úrrá lenni, de a második évezred közepére gazdaságilag megerősödő európai polgárság reformációs törekvései nyomán végül véres vallásháború tört ki Nyugat-Európában.

Szomorúan láthatjuk, hogy a társadalomból teljesen kiszakadt két rend elitjének mindeközben a leghalványabb fogalma sem volt azokról a termelési viszonyokról, amelyek a társadalom tagjainak életét szolgálták. A földhasználati járadékok (a két tized), illetve a bármi után járó járadék (pl. regálék) beszedése volt gazdasági szakértelmük alfája és omegája. (A történeti hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy sokszor ezt is csak adóbérlők révén sikerült beszedniük.)

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a táguló világról szerzett ismeretek birtokában az európai uralkodók katonai erejüket fegyvertelen civilizációk ellen vetették be, hogy azok javait elorozzák. A világ gyarmatosításából egyetlen egy európai vallási irányzat követői sem maradtak ki, és egyetlen irányzat vezetője sem mert mind a mai napig kiállni, hogy a közben a világ orgazdájává lealacsonyodott nyugati ember elé ez ügyben tükröt tartson. Örülnek, ha még valaki egyáltalán betér a templomaikba…

A nyugati embernek az elmúlt évezredben volt alkalma látni egyet s mást, amit kereszt alatt vonulók – az ő nevében – követtek el. Otthon is és idegenben is. A teljesen félreértelmezett bűnbocsánat gondolat miatt azonban máig képtelen a saját civilizációjának minősítésére, s ebből a saját felelősségére nézve is sajnálatos következtetéseket von le.

Fél évezred szabadrablását ugyan sikerült megúsznia, de úgy tűnik, hogy az utolsó félévszázad bűnei most már lassan visszaszállnak a fejére.

A gyarmati igába döntött afrikai és dél-amerikai civilizációk népei a hittérítők által nekik szánt egyházi dogmák ellenére is felismerték az őszinte igehirdetők által eléjük tárt jézusi tanítások lényegét, s éppen annak univerzalizmusa – saját, ősi társadalmi szabályaikhoz való illeszkedésük – miatt elfogadták azt. De csakis azt.

Óriási hiba lenne azt gondolni, hogy ezzel megszűnt volna a civilizációk közti törésvonal akár csak ezekben az esetekben! Éppen ellenkezőleg: a római katolikus egyház világvallássá válásával újabb szakadék nyílt benne. (Lásd az európai pápa és a dél-amerikai ellenpápa esetét, amiből nagyon sok nyugati hívő a mai napig nem ért semmit.)

Ha a civilizációs töréseket meg akarja szüntetni, a nyugati embernek első lépésként meg kellene próbálnia megélnie végre Jézus erkölcsi tanításait. Ez lehetne az alapja a civilizációk, különösen a Könyv népei[39] közötti párbeszédnek.

A világ jelen állapotaira tekintettel, muszáj emlékeztetnem arra, hogy az ENSZ közgyűlésén 2012. szeptember 26-án elhangzott beszédében a Könyv népeit a világ békéjének megőrzése érdekében való együttes fellépésre hívta fel Mahmúd Ahmadinezsád, Irán tisztéről akkor leköszönő elnöke. A vallások – és civilizációk – közötti párbeszédre történő felhívása a nyugati ember részéről eddig visszhang nélkül maradt. Nem lenne jó, ha teljesen feledésbe is merülne! Különösen aktuális ez éppen most, az Európában hömpölygő emberáradatot látva.

Ez a játszma részben ugyanis ennek az összefogásra felhívó felvetésnek az ellenében zajlik!

Néhány évvel korábban karácsonykor a nyugati embernek küldött üzenetében ugyancsak ő volt, aki azt mondta, hogy Jézus ma nem a nyugati ember mellett állna! Ezt a gondolatát szintén érdemes lenne mindenkinek megszívlelnie... még az ítélet napja előtt.

A nyugati ember mai „credo”-ját Machiavelli írta meg. A fejedelem című műve elég ismert, ezért gondolom, hogy az államvezetés erőszakon, fondorlaton és hasonló mesterkedéseken alapuló gyakorlatáról szóló elgondolásai benne élnek a köztudatban. Annál inkább, mert ezek alkalmazására nemcsak a történelmi tanulmányok, de a jelen magyar rögvalóság is elég példát mutatott már be mindenki számára: kicsiben és nagyban. Ezek a módszerek a hatalmi technikák családfájának egyik főtörzsét jelentik, lévén gyökerük az (állam monopóliumának mondott) erőszak. Mivel a témát az állam és eredményes vezetőjének személyiségjegyei vonatkozásában Machiavelli és követői igen alaposan kitárgyalták, ezért ennek az uralkodói technikának tengernyi irodalmát nem szeretném ehelyt avatatlanul szaporítani.

Az egyetlen dolog, amit a gondolatmenetével kapcsolatosan mégis fontosnak tartok kiemelni, az az, hogy Machiavelli a társadalom erkölcsi normáinak háttérbe helyezésével – a célszerűség jegyében működő fejedelemről ír. Már nem vallási köntösbe öltözteti Jézus erkölcsi tanításait, hogy maga értelmezhesse, hanem egészen egyszerűen figyelmen kívül hagyja őket, mert nem tud velük mit kezdeni. Sem erkölcsként, sem vallásként.

Végkövetkeztetéseinek sarkalatos pontja, hogy az eredményesen „működő” fejedelem nem feltétlenül kell, hogy erkölcsös legyen. Túl azon, hogy fejedelme ezzel kiírja magát a társadalomból, a cél eléréséhez vezető erkölcstelen módszert állítja példaként a követői elé is. Ezzel pedig olyan új célt teremt, ami hosszabb távon elpusztítja a saját rendszerét, s a dzsungel – társadalom előtti – ősállapotát hozza vissza alattvalói számára.

Hogy innen biztos alapokon léphessünk tovább, fontosnak tartom tisztázni, hogy az erkölcs egy társadalom szabályrendszere, amely azokat az együttélési normákat foglalja magába, amelyeket az adott társadalomban élő emberek az együttműködésük érdekében, a saját belátásuk révén képesek megélni. A jog ezzel szemben olyan állami szabályrendszer – pl. egy középkori fejedelem és az országlásában részt vevő személyek által elismert és kikényszerített szabályok összessége –, amely a fejedelem és társai uralmát (és természetesen a jólétét) hivatott biztosítani.

A jog területi hatálya nem szorul annál mélyebb magyarázatra, mint, hogy egy adott állam jogrendszere az illető állam területén érvényesül. A jog ezért államonként eltérő. Az erkölcs, mint normarendszer ettől alapvetően különbözik, mert annak érvényesülését nem határkövek, hanem a társadalmat alkotni akaró emberek személye jelöli ki. Mondhatnánk, hogy az erkölcsnek nem területi, hanem egyfajta „személyi hatálya” van; az egy társadalomhoz tartozni akaró emberek halmaza jelöli ki az erkölcs érvényesülésének határait. Ezek az emberek nem feltétlenül egy állam lakói!

A vallási normák optimális esetben az erkölcshöz hasonlóan a személyi hatályon alapulnak – de az erkölcsi szabályokkal ellentétben nem belülről fakadóak, hanem – kívülről jövőek, mert nem a hívő belátásán, hanem a rituális szabályok megismerésén és feltétlen elfogadásán alapulnak. (Ez történhet azonban kényszer hatása alatt is, mihelyt a vallást hatalmi eszközzé aljasítják, ebben az esetben a vallás a világi rendhez, az államhoz kötődik, s területi alapúvá válik.)

– A világi rend vezérei lennének hát a csúcsragadozók? A glóbusz-szerte győztes nyugati uralkodók, akik az oroszlánt oly előszeretettel választják jelképül? – kérdezheted.

Ha így lenne, nyugodtan beérhetnénk a történelemórán tanultakkal. Sem ők, még kevésbé a demokráciák számára műgonddal választott utódaik.

Egy csúcsragadozónak ugyanis minden civilizációban életben kell tudni maradnia, sőt…!

Hogy a kérdésre tehát végre válaszolni tudjak – még egy teljesen új szempontot kell bevezetnem a történelmi evolúció formálta globális csúcsragadozónk megtalálásához, illetve megértéséhez.

Mottóként addig annyit; azokat keresd, akik „szárnyakat igéznek, röptetik s végül kikacagják” – az állatok királyát és az összes többi címerállatot is.

A veszély alighanem az egyik legősibb csoportképző erő. Az etológusok lennének a megmondhatói, hogy az állatrendszertan melyik ősi szintjén bukkanhatunk először a nyomára. A tengeri halaknál már biztosan. A veszély elől az édesanyjához bújó gyermek látványa senki előtt nem ismeretlen: jól mutatja, hogy a reflex a Homo sapiensben is megvan még. Korunk játékmesterei előszeretettel építenek is rá…

Az emberré válás fontos lépcsőfoka volt, amikor a horda férfi tagjai először fordultak szembe a támadókkal. Az együttes fellépés a csoport elesettebb tagjai számára a túlélés záloga volt. A gyengébb nem tagjai jól ráéreztek erre – ősanyáink az alfahím helyett személyi testőrt választottak maguknak. A csoportban csökkent a belső feszültség, az energiákat a hasznos dolgokra lehetett fordítani, így a csapat együtt maradt. A felserdült fiúk más nemzetségekben adták tovább az élet tüzét, egyre több leszármazott tisztelhetett közös ősöket. A fiúk közösségből jöttek, és közösségbe érkeztek. Mikor aztán a létszám elég nagyra nőtt, a férfiaknak sem kellett már messzire menni családot alapítani. A szerencsét próbáló fiúk története a mesékbe költözött. Végül kalandot keresni már ott is csak a városalapító hősök indultak útnak.

Mire elérkeztünk Gilgames[40] és Theseus[41] korába a világ végzetesen beszűkült az egyszeri ember tudatában.

Igaz, a kettő határai akkor még összeértek. Ez tükröződik azokon az ősi térképeken, amelyek az ókori városállamok határán túl már a világ végét ábrázolták.

A közösségből való kitaszítás, a száműzetés a halálos ítélettel felérő büntetés lett: a számkivetéssel az emberi lét feltételei felszámolódtak, az egyénnek pusztulnia kellett.

Ez a világkép azonban így nem teljes, mert a történelem kezdete óta létezik az emberi életnek olyan módja, amely kívül áll a csoport, a horda, a társadalom, vagy az állam keretein.

Az ebben a közösségek közötti űrben élők számára a jog (valamelyik állam szabályai), az erkölcs (valamilyen közösség szabályai) csak, mint külső tényező jelenik meg, amely nem jellemzi jobban a számukra az adott államot, társadalmat, mint mondjuk a térképe, vagy az ott lakók által beszélt nyelv. – Ha szót akarnak érteni az ott lakókkal, akkor persze, hogy az ő nyelvükön és szokásaik szerint kell megszólalniuk, de nagyjából ez minden.

Amiről itt írok, azt ugyanis még elképzelni sem könnyű olyan valakinek, aki az egész életét egy államban / társadalomban éli le.

Érdemes újra végigolvasni a dzsungel könyvét. (Nemcsak Maugli jóbarátaira érdemes felfigyelni, a közbeszúrt mesék is fontosak, amiket a gyerekek számára készült egyes változatok már nem is tartalmaznak.)

Látni kell, hogy a társadalmon, az államon kívül megmaradni képes emberek számára nem létezik a mi fogalmaink szerinti jog, és morál. Ezeknek csak akkor „engedelmeskednek”, ha ez számukra célszerű, mert így kifizetődő. Egyébként kívülről tekintenek rá. Sőt, pontosabb, ha úgy írom, hogy tekintenek le rá; lévén ezek a szabályok az állam alattvalóinak, a társadalmi létbe szorult, az önálló létezésre valóban képtelen embereknek szólnak, nem a felsőbbrendűeknek...

Az államok a határaikon – ha esetleg így jobban tetszik: az állami erőszakszervek akciórádiuszán[42] – kívülről érkező személyekhez való viszonya alapvetően eltér az alattvalóikhoz való viszonyától. Éppen azért, mert az illetők nem alattvalók. Kölcsönös előnyökkel járó, békés közeledés esetén a pallosjoggal bíró állam hirtelen kezes bárány partnerré szelídül, és a más államok követeihez hasonlóan egyenrangú félként fogadja el az államközi űrből hozzá érkezőket. Ez az eljárás mintegy az állami szintű vendég szintjére, a nemzetközi térbe emeli azokat, akik az adott állammal – a történelem hajnalán még jobbára csak annak uralkodóival – kívánnak üzletet kötni.

Machiavelli uralkodója ugyanis – ezen a szinten maga is – csupán esendő ember. Kívülről nézve a saját országának a foglya, akinek a keze korántsem ér el mindenhova. Távoli országok portékáit maga is csak mellérendelt vásárlóként szerezheti meg (maga vagy az országa számára).

Nem a saját törvényeit kénye-kedve szerint módosítva kapja meg, ami szerinte neki jár, hanem szerződni kénytelen, mert van, amihez csak akkor juthat hozzá, ha fizet érte.

Koronként és helyszínenként változó, hogy mi az, amiből egy-egy „hely” behozatalra szorul, mi az, ami az adott helyen nem elérhető, mégis szükség van rá. Azért kerülöm az állam fogalmát, mert a „nemzetközi” (közvetítő nagy)kereskedelem, amiről itt beszélek, ősibb, mint maguk az államok. A kőkorszaki feltárások leletei bizonyítják, hogy egyes – a korszakban nagy értéket képviselő – kőeszközök már tízezer évvel ezelőtt igen nagy távolságokra voltak képesek eljutni a lelőhelyeiktől.

Aztán sorra jelent meg a többi – akár a kerék megjelenése előtt, vízi úton szállított – áru. Mezopotámia és az Indus-völgyi városállamok közötti kapcsolat a Perzsa-öblön keresztül, vagy Felső-Egyiptom és Mezopotámia tengeri kapcsolata (!) a Perzsa-öböl, Indiai-óceán, Vörös-tenger útvonalon a kereskedelmi hajózás létét bizonyítja már ötezer évvel ezelőtt. (Városállamokról rajzolt térképek ide, vagy oda!) A szárazföldi kereskedelemnek sem kell szégyenkeznie; a kereskedelmi utak mentén kialakult települések (a legújabban felismerten az ősi világ kereskedelmi, logisztikai központjai) szintén évezredes múltúak. (Damaszkusz és Jerikó a világ legrégebben – legalább hétezer éve – folyamatosan lakott települései.)

Korunkban gondolj a modern államok működéséhez elengedhetetlen energiahordozókra: a fekete aranyra – a kőolajra, az uránércre, a földgázra... Amikor a CIA ügynök, az idegenlégiós, vagy éppen a NATO repülői nem érnek célt, akkor a „vevők” végül attól vásárolnak, aki hatékonyabb volt. Akár egy terrorszervezet égisze alatt működő, de általuk érinthetetlen kereskedőtől – lásd a Levantét[43] újrateremteni akaró ISIS[44] „fennhatósága” alatt álló területről októberben még kitermelt és értékesített napi 35-40 ezer hordó olaj esetét.

Persze, ha akad olyan eladó, aki nehezményezi az így leszorított árakat, az a saját boltja védelmében könnyen betörheti az új üzlet kirakatát, vagy a tartálykocsik szélvédőjét…

Az államok közötti kereskedelem folytatói nem ritkán, mint közvetítők, diplomaták léphettek fel már a kezdetek kezdetén. Hadd legyen elég kései, de közismert példaként Marco Polo nevét megemlítenem. Formálisan természetesen nem kizárt, hogy az érintett személy úgymond valamely uralkodó „alattvalójaként” egy állam területén lakjon, bár az akár néha több évig, évtizedig is eltartó távollétére tekintettel az életvitele központi helyét nem lenne könnyű feladat meghatározni. De nincs is rá szükség! Az ilyen emberek esetében az érintett uralkodóknak sokkal nagyobb haszna származott egy-egy ilyen személynek adott kitüntető figyelemből, mint amekkora hátrányuk származott volna abból, ha megkísérelték volna őket uralmuknak alávetni.

A felvásárló embereket – a kereskedőket, a kereskedő társaságokat –, az államközi térbe utánuk kilépő, előbb a (kereskedelmi pénzügyi) tranzakciók lebonyolításában, később a zarándokok utazásszervezésében közreműködő lovagokat az utóbbi fél évezredben – az európai kultúra lemoshatatlan szégyenére – az eredeti keresztény tanításokat addigra már többszörösen megcsúfoló Európából a világra rászabaduló szerencsevadász individuumok siserehada követte. Közülük is szép számmal emelkedtek fel ebbe az államközi térbe / űrbe olyan játékosok, akik a jövőt nem feltétlenül valamely állam alattvalójaként képzelték el, s akik a megszerzett pozícióik erejénél fogva gondoskodtak vagyonuk offshore[45] jellegéről és a személyes immunitásukról[46].

A néha évszázadokig tartó családi és / vagy valamilyen szellemi műhely keretében zajló tőke allokációk[47] exponenciálisan gyorsultak fel a teljesen pénzközpontúvá – azaz kapitalistává – váló világban. Erre az adott lehetőséget, hogy az ezen szereplőknél felhalmozott „vagyont” nem terhelte a társadalmakban élő embertömegek „léte újratermelésének” semmilyen költsége, illetve az államoktól való függetlenség / adómentesség is biztosított volt.

Egy kis falu kegyes fenntartása, vagy a sarki óvoda támogatása nem jelent tehertételt az emberek millióinak orra elől elhappolt[48] vagyontömegek gazdái számára – legyen szó a példákat illetően akár egy bankárdinasztiáról, akár egy nemzetközi pénzalapról.

A vagyonok felnövekedése, amely ezeknél a szereplőknél végbe ment, mára olyan mértékű, hogy (pénz)eszközeik egyszerű átcsoportosításával akár nagyobb államokat is sarokba szoríthatnak. Ezek az eszközök ugyanis a hitelpénz kizárólagossá válását követően – „tőkebefektetésként” – már csak vendégszereplői az egyes államok gazdaságának. A „befektetők” által elért gazdasági eredményeket ugyan büszkén mutogathatják a pénzügyi kormányzatok, de ez nem jelent tényleges gyarapodást a bérből élő tömegek számára.

Ha gyarapodást nem is, tehertételt annál inkább – lévén a világban dúló háborúk és forradalmak mögött egyre inkább a Homo mercatoriusok játszmái állnak. Az egyre gyorsuló ütemben az ő eszközeikké váló államok egymás közötti, vagy a polgáraikkal való összeütközéseiért közvetve vagy közvetlenül őket terheli a felelősség. A háborúk végeztével megkötött békediktátumokban persze mindig csak a „vesztes országok” és „bűnös népek” által fizetendő jóvátételeket sorolják, a „felbujtókról” soha nem esik szó...

Ez persze nem meglepő, mert a nemzetközi közjogi szereplők – az államok – történelmükből megismerhető, a nemzetközi közösség számára deklarált államrezonjától[49] eltérően, ezeknek a szereplőknek az üzleti céljai legfeljebb ha körvonalaiban és akkor is csak utólag ismerhetők fel.

Így aztán a legújabbkori történelem folyamán az ilyen szereplők, a korábbi uralkodókkal (mára a modern államok vezetőivel) egyenlő jogokat élvező személyekként érvényesülnek a nemzetközi térben, s gazdasági súlyuknál fogva éppúgy a globális világ aktoraivá váltak, mint az ENSZ tagállamai.

Ennek a történelmi folyamatnak egy látványos gyöngyszeme a most formálódó TTIP[50], amelynek kiértékelésére időszerű lenne ebből a szempontból is sort keríteni, mert a téma korántsem érdektelen a történelem – vagyis a jövőtök(!) – iránt érdeklődők számára. A dolgot nem kicsit nehezíti, hogy az egyezménnyel kapcsolatos tárgyalások – mit tesz a véletlen – nem nyilvánosak, pedig a formálisan államok által kötendő egyezmény igazi kedvezményezettjei egyelőre még nem is jelentek meg.

Ha csak Te olvasnád, nem lenne szükséges, 2015 Magyarországán azonban muszáj egy kis kitérőt tennem.

Nem szeretném, ha itt bárki mást akarna a sorok közé látni, mint amit leírok!

A Magyarországon az utóbbi másfél évszázad alatt kialakult germán – zsidó háborús fronton ugyanis jóval több veszett már el számunkra, mint Mohácsnál. Közismert, hogy a török kiverését követően az általa megszállt területeken a Habsburg-ház tervszerű telepítéseinek köszönhetően igen sok német; a szláv területen zajló pogromok miatt pedig nagyszámú zsidó települt meg a történelmi Magyarországon. A második világháború idejére a két nép konfliktusa zsidó népirtásba torkollott: a számukra addig végső menedékként szolgáló Magyarországról nagyszámú zsidót hurcoltak el a Harmadik Birodalomba.

A vészkorszak után a baloldali színekbe bújt cionista népnyomorítók a magyar népet tették felelőssé mindazért a szenvedésért, amit a zsidóság alapvetően nekik köszönhetett. Ez a kör a zsidóság feletti uralom megszerzése érdekében a mai napig mérgezi a zsidóság minden más néppel való viszonyát, s szellemi holdudvaruk kitartó munkájának köszönhető, hogy a zsidó kifejezés átokszóvá, népük pedig közutálat tárgyává válik világszerte.

Közelebb kerülnénk a békéhez, ha világszerte többen elgondolkodnának ezen, s a volt iráni elnök korábban általam már idézett gondolatán.

Ebben a politikailag felizgatott, szenvedélyektől túlfűtött környezetben tehát fontosnak tartom rögzíteni, hogy a Homo mercatorius nem egy népre, hanem egy életszemlélet követőire vonatkozik. Azokra, akik eljutottak odáig, hogy magát az embert is hajlandóak egyszerű árucikknek tekinteni.

Ez a történelemben eddig sokaknak sikerült. Föníciától Athénig, Karthágótól a Római Birodalomig, a Velencei Köztársaságtól Portugáliáig, kicsiben pedig ma is – minden stricinek, szervkereskedőnek…

A fentieket olvasva azt hiszem érthető, hogy a XIX-XXI. század Machiavellin „szocializálódott” individuumai számára sajnálatos módon a Homo mercatorius lett a példakép; az általa alkalmazott „üzleti” technikák pedig a követendő magatartás minták.

A magyar népgazdasági vagyon magánosítása (az a bizonyos sokszor emlegetett privatizáció) során a fent emlegetett kiváltságok (nemzetközi szervezet tisztségviselőjét illető adómentesség, a tiszteletbeli konzult illető diplomáciai immunitás, a kettős állampolgárság), illetve gazdasági technikák („kreatív módon” való pénzteremtés: deviza-szintetizálás, a tulajdonjogok offshore paradicsomokon keresztüli gyakorlása, több szereplős barterezés[51]) figyelemre méltó gyorsasággal előkerültek.

Vajon kik és mikor tarthattak a tárgyban felkészítő „workshop”[52]-okat a Kádár-kor új érába átnyergelő prominensei számára? Elgondolkodtató.

A feltörekvő individuumok saját „kis” üzleteik során előszeretettel alkalmazták mindazokat a felvásárló emberektől tanult módszereket, amelyek a magyar joghatóság kikerülését biztosították számukra. A néha még diplomáciai védelmet is élvező offshore-lovagok pedig versenyelőnyt szereztek vetélytársaikhoz, a földhözragadt gazdasági bűnözőinkhez (egyszerű adó- vagy [„olajszőkítő”] jövedéki- és illeték-csalók, orgazdáik stb.) képest...

Talán csalódást okoz, hogy most nem kezdem sorolni azokat a neveket, amelyekkel a „háttérhatalom konspirációinak” nagy ismerői szokták hallgatóságukat megborzongatni.

Az egyik, hogy szeretném, ha végre szakítanánk azzal az önsorsrontó magatartással, hogy mindig a legyőzhetetlenként beállított „ellenségeinket” soroljuk, mert így a pozitív dolgokra – például a barátainkra és a velük való együttműködésre – soha nem jut idő.

A másik ok, hogy sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy megértsd; ahhoz, hogy embereknek soha többet ne lehessenek ilyen törekvéseik, a körülményeken kell alapjaiban változtatni. Amíg üzemel, a történelmi páternoszter leszálló ágon lévő kocsijaiban utazók mindig törekedni fognak a felszálló ágon mozgókba átszállni. Az „utazóközönség” tagjai a kölcsönös előnyök mentén mindig szorítanak majd helyet egymásnak. Az európai főrend és a keleti part üzletembere mindig megtalálják a maguk közös nevezőjét, amivel a mi számlálónkat oszthatják el. Az eredményt természetesen maguknál lekönyvelve.

De az emlékekbe való elmerülés helyett inkább járjuk egy kicsit körül azt a kérdést, hogy az erőszakon alapuló hatalomgyakorláson kívül mi a hatalom családfájának másik ősi főtörzse, a történelemben milyen – nem az erőszakon alapuló – hatalmi technikák alakultak ki.

Bevezetőként fontos megérteni, hogy, mint mindennek a történelem folyamán, annak az emberiség legalább 99 %-a számára mindig negatív folyamatnak is van egy fejlődési íve, aminek során a másik ember munkája gyümölcsének megszerzésére irányuló módszerek formálódtak.

Ebben a folyamatban egymással kölcsönhatásban játszotta szerepét egyfelől a hasznot húzó és azt elszenvedő ember. Utóbbinak a gyengeségére mindig szükség volt a másik oldal játszmáinak sikeréhez. A gyengeség talán legáltalánosabb megnyilvánulása az áldozati létbe való beletörődés – a reménytelennek ítélt helyzet miatti apátia, önfeladás. Amikor az előbb azt írtam, hogy a játékosok a hét főbűnre alapítják uralmukat, és az uralom passzív oldalára mutattam rá, említettem, hogy a játékosok számára ez mindig előfeltétel.

Természetesen a „másik” oldal két pólusa között is van kölcsönhatás.

Az aktív oldal ugyanis módszerét tekintve alapvetően kétféle. Ennek átlátását az azt elszenvedő ember számára nehezíti, hogy míg az uralkodói privilégiumként alkalmazott állami erőszak minden korban nyilvánvaló volt, addig a Homo mercatorius tevékenységének nagyon hosszú ideig nem volt számára értelmezhető megjelenése.

Ahogy az egyes államok/birodalmak a történelem során változnak, régiek tűnnek el, újak keletkeznek, úgy a Homo mercatoriust se képzeld egy, az idők kezdete óta állandó embercsoportnak, vagy a beavatottak valamilyen különleges kasztjának. A Homo mercatorius stratégiáját követő emberek – ahogyan azt a korábbiakban már mondtam – a többi emberhez hasonlóan vannak jelen az általunk is lakott térben. Kívülállásuk nem fajbeli, időbeli – csupán relatívan térbeli; annyiban, amennyire ahhoz szükséges, hogy a társadalmon és az államiság intézményrendszerén kívül maradhassanak, vagy ez utóbbit a maguk szolgálatába állíthassák. Nem űrbeli lények, hüllők, vagy kétéltűek. Ezeket a gondolatokat hagyjuk meg a regényíróknak! Capeknek az emberiség fejére növő szalamandrái például remek szórakozást ígérnek.

Éppen a térbeli együttlét miatt nem könnyű feladat az egyes személyek esetén eldönteni, hogy az illetők egy-egy állam elitjébe tartozónak számítanak-e ÉS/VAGY (valamilyen belső hálózatot formáló) magánzók! Kérdés, hogy vajon ők mikor számítják magukat oda, s mikor nem. Felvállalnak-e valamennyit az állam ügyeinek viteléből, vagy sem.

Az alávetett társadalom, vagy akár az egész emberiség kirablására kész államok esetén az állam és a felvásárló ember szimbiózisának[53] kialakulása, mondhatni szükségszerű. A társadalmi létet szolgáló államok esetén a kettő inkább egymással szemben áll. Szomorú, hogy a második évezred végére ez utóbbi államok tipikusan nem a „nyugati ember” számára nyújtanak menedéket…

A korábbi athéni történetben említettem, hogy a tengeri-párt megjelenített olyan érdekeket is, amelyek messze meghaladták az athéni állam-raison-t; hiszen a Mediterrán régióban folytatott kereskedelem (alapvetően kabotázs[54] tevékenység) feletti hegemónia megszerzése már nem az athéni nép érdekét jelentette. A hellenisztikus kirajzás formája a Földközi-, illetve Fekete-tenger menti „gyarmatok” alapítása volt, ami sokkal inkább a városállamok térben szétszórt „osztódását” jelentette, mint katonai hódítást. Ez megfelelt a görög nép lelkiségének, érdekeinek, ugyanakkor jól illeszkedett a Homo mercatorius hálózat-jellegű létezéséhez is. A Földközi-tenger térségében jelenlévő más kereskedők (pl. föníciaiak, karthágóiak, etruszkok) körében természetesen ez nem okozott osztatlan sikert, de a szalamiszi ütközethez hasonló súlyú eseményre nem került sor egészen Róma fellépéséig.

A nyílt erőszakra alapítottan birodalommá váló Róma története valami újat hozott az állam és a felvásárló ember viszonyába.

A római összetelepüléskor[55] három nép találkozott a Tiberis torkolatánál. Az etruszk, a szabin és a latin. Az etruszk királyok vezetése alatt eltöltött bő két évszázad alatt a szabin és latin elem a korábbi nemzetségi társadalomból osztálytársadalommá alakult, amelyben az alapvetően állattenyésztő nemzetségi előkelők adták a patríciusok zömét, a többiek lettek a plebejusok. Ezek egymással szembeni küzdelmei ismertek a történelemórákról. Ez a tudás azonban nem segít a Homo mercatorius felfedezésében…

Róma története nem Romulussal és Remussal kezdődött. A császárkor hajnalán megénekelt Aeneis talán közelebb áll a rideg valósághoz: ez utóbbi mű ugyanis jól tükrözi a mediterrán kereskedelmi központ történelmi mozgását. Emlékezetes, hogy az eredetileg a homéroszi eposzok mellékalakjaként feltűnő Aeneas a kisázsiai parton fekvő kereskedő város, Trója ostromának túlélőjeként előbb a karthágói királynő Dido vendégszeretetét élvezi, majd – ki másnak, mint Merkúrnak, a kereskedők nagy pártfogójának, az isteni hírvivőnek az intelmére hallgatva – Itáliába teszi át lakhelyét, hogy ott Róma alapítóinak ősatyja lehessen.

Merkúr intelme a valóságban nemcsak Aeneas-hoz, s korántsem csak Karthágóba jutott el: a Perzsa Birodalom születése a Földközi-tenger keleti medencéjében egy olyan migrációs folyamatot indított el, aminek során a kisázsiai térség peremén élő kereskedők is nagyobb számban települtek be Itáliába. Miután az áttelepüléskor jelentős mértékű vagyonukat is magukkal tudták vinni, ezért összeütközésbe kerültek az Appennini-félszigeten addig békében élő etruszk magaskultúra társadalmi rendjével. A görög gyarmatokra való betelepülésük nem okozott hasonló konfliktust.

Mivel a „pogány” etruszk társadalom élete a tárgyi emlékeiknek az egyház középkori pusztításai(!) miatt jobbára csak a róluk meglehetősen egyoldalúan író ókori, római történetírók munkásságából ismert, ezért egy bekezdés erejéig szükségesnek tartom annak nagyon rövid bemutatását.

A modern genetikai kutatások által bizonyítottan a kisázsiai térségből származó etruszk társadalom az Appennini-félsziget északi részén egy virágzó magaskultúrát hozott létre, amelynek hatása a Földközi tenger egész nyugati medencéjébe kisugárzott. Az öntözőműveket használó földművelés, az állattenyésztés, a vas- és rézbányászat, a kimagasló minőségű fémmegmunkálás (ékszerkészítés), a (fém-)kereskedelem egy olyan gazdaság képét mutatja, amelynek szerkezete akár a jelenkori államok számára is irigylésre méltó. A kis, városközpontú monarchiákba szervezett etruszkság Itáliát behálózó kereskedelmi hálózatán túl a Földközi-tenger nyugati medencéjében is meghatározó erőnek számított, egyébként Karthágó szövetségese volt a térségbe irányuló görög „gyarmatosítással” szemben. A hajóépítés etruszk hagyományai a középkorig hatottak: a hajóorrban lévő faragott, félmeztelen női alakok az ő hajóikon tűntek fel. A kis etruszk államok társadalmi hierarchiája egy ősi, tudásalapú társadalom mintázatát mutatta, az Etruszk Ligába tartozó államok tevékenységének összehangolását szakrális / kulturális központjuk segítette Veltunában[56].

Az etruszk társadalom számára a kisázsiai térségből a perzsa nyomás elől betelepülő kereskedő elem belső bomlasztó erőt jelentett; az időről időre a hatalomba kerülő betelepülők sorozatos árulásai (akár Rómával, akár az egyre jelentősebb befolyásra szert tevő görög kereskedői elemmel való együttműködésük) végül Etruria teljes hanyatlásához vezettek.

Róma, amely felemelkedésének kezdeti szakaszában tulajdonképpen az etruszk királyoknak köszönhetően modernizálódott, illetve az etruszk műveltségnek köszönhetően örökölt meg számos műszaki, technikai, építészeti stb. elemet, az utolsó király idején – részben görög (Korinthosz) behatásra – önálló útra lépett: az etruszkok ellen fordult, s a Rómában meghatározó befolyásra szert tevő kereskedő elemnek megfelelőbb államformát (köztársaság) választott.

A monda szerint a köztársaság alapításában jeleskedő Brutus – egyébként az elkergetett etruszk király unokaöccse – egy delphoi jóslat alapján magát tartotta a trón várományosának unokatestvéreivel szemben. Hogy görög útja során milyen egyéb tapasztalatokat szerezhetett, nem tudom. Az mindenesetre biztos, hogy az államformát váltó, az etruszk királyt elkergető Róma a köztársaság alapításának évében (i.e. 509-ben)[57] aláírta első kereskedelmi megállapodását Karthágóval: az államforma váltás nem okozta az üzleti kapcsolatok megromlását – akkor még…

Később, mikorra Itáliában sikerült a „sorokat rendeznie”, Róma provincia-szerzései mögött már rendre felbukkant a konkurens kereskedelmi központokkal való leszámolás igénye is. Elsőként Karthágó[58] sorsa teljesedett be, amelyet a három pún háború végére teljesen megsemmisítettek, s amelynek hispániai felségterületeit a Római Birodalomhoz csatolták. Az ezzel szinte egy időben zajló és ugyanabban az évben befejeződő (i.e. 146) macedón háborúkat követően a görög városállamok sorsa egymáshoz képest is feltűnően eltérően alakult. Az ekkortól a politikai eszköztárba bekerülő, közismert „Divide et impera!” módszerének mint birodalmi uralom-technikának a bevezetése a kortársak figyelmét is felkeltette[59]: Athén megmagyarázhatatlan módon egyfajta enklávéként létezhetett tovább a Római Birodalomban, míg az ősi konkurensét, Róma szellemi bábáját[60]: Korinthoszt felprédálták.

Ugyancsak érdekes megfigyelni a Római Birodalom „uralkodó osztályának” alakulását ebből a szempontból. Egyfelől a pénzembereknek, a lovagoknak az arisztokrácia helyébe lépő nobilitásba való bekerülését, másfelől a római állam vezetésébe tagozódó Homo mercatorius elleni politikai fellépéseket.

A római civilizáció, főleg a latin gyökerét tekintve – hasonlóan a göröghöz – alapvetően tellurikus[61] hagyományokkal bírt.[62] Az eredetileg a földműves rendszerre szabott római törvénykezésbe a görög hatás nyomán kerültek bele azok az elemek, amelyek a kereskedelmi, pénzügyi tevékenység magas szinten való művelését lehetővé tették. Ezek a földműves társadalomban nem arattak osztatlan sikert.

Mivel a római államcél sohasem a népboldogítás volt, így nem csoda, hogy a görög hagyományokból a demokrácia intézményének átvétele fel sem merült a köztársasággá válás idején. Az adósrabszolgaság intézményét csak a köztársaság majd két évszázados fennállását követően, i.e. 326-ban szüntették meg, tulajdonképpen annak árán, hogy a római társadalom ezt követően egy darabig egységesen keresett magának külső prédát. A provinciák szerzése, amely a római társadalom belső feszültségét okozó földéhség levezetésére szolgált volna, a római plebejusok számára végül is nem hozott megoldást. Ennek a plebs általi felismerése Róma katonai potenciáljának hirtelen csökkenéséhez vezetett. A rablógyilkos birodalom a plebs kiábrándulását követően a földönfutóiból verbuvált magának zsoldos hadsereget, hogy az erőszak politikáját folytathassa.

Látni kell, hogy az antik Róma mindvégig csak a kedvezményezettek[63] számára volt ideális állam: a szegény plebejusoknak nyújtott kölcsönök behajtását segítő állami intézmények révén garantált önbíráskodási rend[64], illetve a provinciák adóbérleti joga mellett az egyre nagyobb számban rendelkezésre álló rabszolgamunkának köszönhetően fellendült ipari tevékenység révén előállt árualap elsősorban a Homo mercatorius értékrendjét követők számára biztosította a „növekedést”. Róma lovagjai a magukat egy államba befészkelő Homo mercatorius arche-típusának tekinthetők. Térnyerésükre jellemző, hogy a principátus idején gazdasági tanácsadóként és néhány kiemelkedően fontos állami tisztség betöltőjeként már állami hivatalt is vállaltak. Bár a pénzügyi tevékenység is visszavonhatatlanul „felkerült az étlapra”, de a lovagok tevékenysége nem szorítkozott kizárólag a pénzügyekre. Az indiai tengeri kereskedelmi útvonal vörös-tengeri kikötői[65] és a Nílus felett az Egyiptomot, mint császári magánbirtokot igazgató lovag gyakorolhatott „főhatalmat”. (Ezzel kapcsolatban sokat elárul, hogy Egyiptom volt az a „provincia”, ahova a szenátus tagjai csak császári engedéllyel tehették be a lábukat.)

Ezek a folyamatok természetesen nem minden rómainak nyerték el a tetszését. A lábjegyzetben az előbb már említett Cato, aki katonaként a macedón hadjáratban került testközelbe a görög hagyományokkal, egész életében ellenezte a degenerált hellenizmus térnyerését, s hivatali idején küzdött annak „áldásos mellékhatásai” ellen: praetorságához fűződik például i.e. 198-ban az uzsorások kikergetése Szardínia szigetéről. (A kronológia kedvéért hadd tegyem gyorsan hozzá, hogy ez még a köztársasági zsákmányszerző logika mentén működő Róma idejében történt!)

A fentiek, reményeim szerint jó példaként szolgálnak arra, hogy alakult egymással kölcsönhatásban a Homo mercatorius stratégiája és az uralkodó stratégiája egy közös térben; hogyan formálódott a történelmi Róma[66].

A felek módszerei kölcsönösen átvételre kerültek, ahogy egymás számára megismerhetővé váltak. A mára visszavonhatatlanul globálissá váló világban a tér beszűkülésére, illetve az emberek látókörének kinyílására tekintettel ezek a stratégiák a gondolkodó ember számára éppúgy felfedezhetőek lennének, mint az egyes népek, országok, kultúrák története. Helye, mégpedig fontos helye is lenne ennek a felismerésnek éppen a modernkori történelem szemléletében, ahogyan arra már korábban utaltam. A mindenkor állami keretekben gondolkodó marxista osztálytársadalmi szemlélet ebben az irányban sürgős kibővítésre szorulna.

Ennél a résznél szeretném hangsúlyozni, hogy az erre vonatkozó gondolataim persze éppúgy nem szabad, hogy valamiféle megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásként jelenjenek meg bárki előtt, mint ahogy az ilyesmi más történelmi elemzések kapcsán sem szerencsés. A történelmet nem bizonyosságok, sokkal inkább valószínűségek mentén érdemes szemlélni, mindenkor nyitottan az újabb részletek által megkövetelt szemléletváltásokra.

Hadd idézzem itt a huszadik század egyik legmeghatározóbb politikusának, Henry Kissinger-nek öregkori gondolatát, amellyel 2014-ben megjelent Világrend című könyvét – mondhatjuk, hogy szellemi életművét – zárja: „Régen, fiatalkoromban olyan magabiztos voltam, hogy úgy éreztem, képes vagyok megmondani a ’Történelem Célját’. Ma már tudom, hogy a történelem célja felfedezés tárgya lehet, nem kinyilatkoztatásé. Olyan kérdés ez, amelyre legjobb tudásunk szerint kell megpróbálnunk választ adni, tudva, hogy mindig lesz, aki azt vitatni fogja; hogy minden egyes generációt aszerint fognak megítélni, ahogyan az emberi lét feltételeinek legnagyobb, legfontosabb következményekkel járó kérdéseit kezelte, és hogy az államférfiaknak azt megelőzően kell ezekre a kihívásokra választ adniuk, mielőtt tudni lehetne, vajon mi sül ki belőlük.”[67]

Fondorlat, megtévesztés. Egyik szó sem pontos, mert éppen a lényeget nem fejezi ki: az áldozat közrehatását. Míg az erőszaknak kitett ember a kényszer hatása alatt azonnal tudomásul veszi az alávetettségét, de él benne a felszabadulás gondolata, addig a megtévesztett ember egyfajta párhuzamos valóságot épít fel magában, amelynek révén a maga számára értelmet nyer a helyzete. A megtévesztettségét időben csak később ismeri fel, amikor az eredménnyel szembesül. Már, ha egyáltalán felismeri, és rögeszmésen nem ragaszkodik ahhoz az illúzióhoz, amely a megtévesztéskor ébredt benne.

Ez a legrosszabb; amikor a felismerés ellenére is ragaszkodik az illúzióhoz. Hasonlatos ez a vadállathoz, amelyik eleinte nem vesz tudomást a kinyitott ketrecajtóról…

Talán, ha a közismert két bűncselekmény felől közelítenénk, akkor inkább rá lehetne érezni az erőszak és a megtévesztés közötti óriási eltérésre. Mennyire különbözik egymástól a rablás és a csalás! Milyen hatalmas különbség van az áldozat vagyona megszerzésének e két módozata között! S mennyire más a két bűnözőtípus is; a rabló és a csaló!

Ebből a nem túl szerencsés – mert erősen sarkított – példából talán felsejlik, hogy az aktív oldal két módszere két, egymással ellentétes pólust jelent. A két módszer úgy az alkalmazók körét, módját, mint a közösségre gyakorolt hatását tekintve élesen szemben áll egymással.

Az állami monopóliumként deklarált, szükség esetén nyíltan alkalmazott erőszak a vezér birodalomépítő hatalmát, birodalma határainak őrizetét – a Homo mercatorius illúziókeltése a titokként őrzött tudás bitorlójának az egymástól elszigetelt szereplők hatalomba kerítését és önmagukba zárását szolgálja.

Természetesen egyik módszert sem védi valamiféle szabadalom; az uralkodói eszköztárba is bekerült a második évezred végére az az „ezernyi apró trükk”, amelyeket a másik oldaltól tanult el, vagy tanítottak meg neki, s a Homo mercatorius is előszeretettel alkalmazza már egy ideje az erőszakot: a hatalmába kerített államok, a közvetlenül általa fizetett „zsoldosok” vagy a legolcsóbb recept szerint vallásilag / világnézetileg fanatizált katonák révén.

Kettőjük történelmi versenyében az eredendően szellemi ember Homo mercatorius győzelmét végül is az hozta meg, hogy az illúziót szolgáló személyek hálózatai és a szükséges technikai eszközpark sokkal gyorsabban, hatékonyabban és tulajdonképpen ellenállás nélkül növekedett fel a mindenkori katonai arzenálhoz képest. Hatékonyságának köszönhetően jelentős mértékben csökkentette az amúgy már csak eszköz-szerepre kárhoztatott birodalmi erőszak-monopólium alkalmazásának szükségességét.

Ha nem a bőrünkről lenne szó így is, mondhatnám, hogy szerencsénkre.

A világháborúkat követően kialakult „kétpólusú” politikai világkép illúziója elfedte azt a körülményt, hogy mind a „két oldal” szereplői valójában ugyanazt a tőkés-logikájú gazdasági modellt követik, amely a Homo mercatorius érdekeit szolgálja. Ebben a modellben csak a Homo mercatorius szerez rendre új pozíciókat, míg az államok sorra veszítenek. Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium a korábbi (katonai) behatolás révén szerzett gyarmataikat, az Amerikai Egyesült Államok a XIX. századi „kontinensfoglalók” által felépített reálgazdaságát és a társadalmi egyensúlyát.

A másik oldalon pedig a gazdasági teljesítményét a katonai erőszak potenciáljának növelésébe és a „baráti országok” támogatásába fektető Szovjetunió képtelen volt létrehozni azt a szellemi teljesítményt, amellyel valóra válthatta volna az emberiségnek egy igazságos társadalom megteremtése iránti várakozásait. Vagy lehet, hogy ez nem is volt soha a célja?

Most pedig engedd meg, hogy végre bemutassam a csúcsragadozó fegyvergyűjteményének néhány darabját, ahogy azt megígértem.

A történelem hajnalától kezdődően, és mindvégig folyamatosan az értékaránytalan csere az első és alapvető ilyen eszköz. Az ősi társadalmak, később a kialakuló államok közötti közvetítő kereskedelem voltaképpen azon a felismerésen alapult, hogy egyes helyeken tömegével előforduló dolgokat más helyeken jóval magasabb értéken lehetett megszámítani, s olyan, a másik helyen előforduló dologra cserélni, amin megint csak egyebütt volt érdemes túladni.

Kicsit leegyszerűsítve az államok helyi szokások szerint a saját alattvalóikat megdézsmáló elitje alkotta a vásárlóközönséget. A folyamatot ki lehetett bővíteni úgy is, hogy több kereskedési pont beiktatásával nemcsak oda-vissza, hanem körben zajlott. Ezzel lehetett gyorsítani a kereskedelmi tőke forgási sebességét, vagy ha így jobban tetszik a mind erősebb pozícióba kerülést.

Ennek a kereskedelemnek a lényege, hogy az egyes közösségektől mindig a másik rovására fölözi le a csak a csere révén megkeletkeztetett értékkülönbséget.

Az „értékkülönbséget” látszólag a távolság hozza létre ebben az esetben. Valójában az a körülmény, hogy sem a tulajdonképpeni eladó, sem a tulajdonképpeni vevő nincs tisztában azzal, hogy a két helyszín között az ügyletet milyen reális csereérték alapján lehetne lebonyolítani, mert a kereskedő az egymástól elszigetelt két fél közé pozicionálja magát.

A mediterrán térségben az ókorban zajló ügyletekről fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint egy-egy tengeri úton az eredeti árualap akár többszörösét is meg lehetett keresni. De egy szolidabb vállalkozást nyomán is 25-30 %-os hasznot könyvelhetett el egy-egy pénzember, ha a kereskedelmi utat nem maga a kereskedő finanszírozta.

A kereskedő saját tőkéjének évenkénti duplázódása ebben a körben mind a mai napig elvárt.

A kereskedelmi forgalom nagyságrendjét érzékeltetendő: korabeli feljegyzések szerint a császárkori Róma külkereskedelmi mérlege a keletről – a lábjegyzetben már előbb említett India–Vörös-tenger–Egyiptom útvonalon – behozott luxuscikkek miatt évente nagyságrendileg százmillió sestertius mínuszban volt. (Ez az akkorra bekövetkező inflációra tekintettel kb. száz tonna sterling ezüstnek felelt meg, amikor a Római Birodalom ezüst készlete kb. tízezer tonnányi lehetett. Vagy másként nézve: egy sestertius egy kiló búza, vagy két vekni kenyér, vagy fél liter bor árának felelt meg. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem évi 250 sestertius körül mozgott. A lakosság száma ekkoriban mintegy hatvanötmillió fő. A leggazdagabb emberek vagyona két-háromszázmillió sesterius körülire becsülhető.

Rómának fennállása alatt nem volt egyetlen olyan terméke sem, amellyel negatív külkereskedelmi mérlegét a helyére billenthette volna, s erről nem az őt körülvevő „barbár” világ tehetett. Ennek megfelelően a deficites mérlegének egyensúlyba hozásához környezete folyamatos kirablása szolgáltatta a „fedezetet”. Lehetett az Dácia aranya, az északi népektől értéken aluli csere révén beszerzett borostyán, a kisázsiai népek elleni folyamatos rabló hadjáratok hadizsákmánya…)

A nemzetközi kereskedelem változatlanul nagy üzlet azóta is. Itt az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy a tradicionális kereskedelmi útvonalak mellett éppen a jelen történelmi pillanatban tűnnek fel újak: Kína vasúti szállítási potenciáljának Oroszországon keresztüli bővítése, a Nicaraguába tervezett új tengerhajózási csatorna, az északi jeges-tengeri kereskedelmi hajóút folyamatos járhatóságának biztosítása nem kis kihívást jelent a korábbi, egyébként szintén bővülő kereskedelmi útvonalak őreinek a közeli jövőben.

Ezzel a fejlődéssel egyelőre szöges ellentétben van az, hogy a 20-25 évvel ezelőtti nagy várakozások ellenére Magyarország kimaradt a 2014 őszén megnyitott Peking – Madrid vasúti viszonylatból. A transzverzális útépítések soha nem haladtak nálunk, így most éppen a pireuszi csatlakozásra várunk, hátha vasútépítőinknek ebben az irányban nagyobb szerencséje lesz…

Ami hatalomtechnikai szempontból érdekes az értékaránytalan cserében, az a zárt közösségeken belüli kereskedelemmel való összehasonlítás révén mutatható be.

A zárt közösségen belüli cserearányokkal a közösség tagjai tisztában vannak, ezért a közvetítő nem tud a termelő és a fogyasztó közé ékelődni, s ily módon extra haszonra szert tenni. Pusztán magát a kereskedelmi tevékenységének költségeit lennének hajlandóak a vevői elismerni. Az extraprofitra a közösségen belül nehezen szerzett jövedelmekből a közösség tagjainak nem telne, nagybani kereskedésre pedig sokszor árualap sem lenne. Kereskedni persze lehet, de a kereskedelmi haszonkulcs „szokásos” mértékét elérni egy zárt közösségen belül csak a „piac megdolgozását” követően lehet.

Nem merném határozottan állítani, hogy Magyarország valaha zárt közösségnek volt tekinthető a belátható történelmi távlatban. A niklai remete[68] egy rendkívül prózai írásában 1833-ban olyan mesterségbeni és kereskedési hiányokra mutatott rá, amelyek a mai rögvalósággal összevetve sem teljesen ismeretlenek a számunkra. A reformkorban, vagy a kiegyezést követően nem történt előrelépés ennek terén.

A gyári munkássá vált „puszták népét” később jószándékú vállalatvezetők a gyári bolt intézményével próbálták védeni a boltocskázástól. A vállalatokat előbb államosították, később elkótyavetyélték, a boltocskázás viszont megmaradt nekünk ebben az évezredben is. A boltocskázás esetében a kiszolgáltatott vevő halasztott fizetési lehetőséget kap, ezért magasabb árat fizet. Itt az „értékkülönbséget” látszólag az idő hozza létre. Hogy ezt az időszakot okvetlenül meg kell-e finanszíroznia, illetve ilyen mértékig kell-e finanszíroznia a vevőnek, korántsem biztos… Volt, amikor az ilyesmit egyszerűen áruhitel uzsorának hívták és büntették. Jószándékú polgármesterek manapság a szociális kártya bevezetésével próbálják orvosolni a „népbetegséget”.

A családi életviteli alapismeretek iskolai oktatása talán egyszer az alaptanterv része lesz. Addig ez a trükk is a hatalomtechnika eszköztárában marad…

Mielőtt a városlakók nyugodtan dőlnének hátra, ejtsünk néhány szót arról, hogy mit is jelent a piac megdolgozása – a kereskedelmi behatolás elmélyítése; egyúttal a zárt közösség tönkre tétele – a „nyílt társadalommá” válás.

Ha már ez volt a végszó, engedd meg nekem, hogy a „nyílt társadalom” politikai gondolata kapcsán, legalább egy rövid bevezetés erejéig felidézzem a Bergson[69] által kitalált, illetve Popper[70] által a második világháború idején kidolgozott elméletet, melynek gyakorlatba való átültetéséért oly komoly erők feszülnek egymásnak napjainkban.

Érdemes felfigyelni a fogalom két „szülőatyja” közötti lényeges nézőpontbeli különbségre!

Nagyon leegyszerűsítve: Bergson az 1932-ben megjelent, Az erkölcs és vallás két forrása című munkájában az erkölcs két lehetséges végletét különbözteti meg. A dogmáihoz ragaszkodó, rideg – az ő szóhasználatában – statikus vallás esetén zárt erkölcsi rendről, az ennek ellenpontjaként általa bevezetett dinamikus vallás esetén pedig nyílt erkölcsről beszél.

Amint látod, nem tesz különbséget vallási norma és erkölcs között; az erkölcsöt államonként egységes vallás-etikai normarendszernek tekinti, pedig már saját korának Európájában is több, egymástól eltérő vallás-etikai irányzat létezett akár az egyes államokon belül, ami a gondolatmenetét követve több erkölcsi rend egymás mellett élését jelentette volna országonként.

Szerinte a vallás „legendaképző funkciója” biztosítja az erkölcsi szabályok érvényesülését azzal, hogy egyfajta belső megfelelési kényszert épít ki a társadalom önálló életvitelre képtelen tagjaiban, s azok emiatt engedelmeskednek a zárt erkölcsi rend szabályainak. Ez a katonás engedelmesség aztán a háborúk melegágya. Bergson a kasukat védő méheket – a korábban általam írtakkal ellentétben – negatív példaként említi könyvében.

Az ellenpólus – Bergson szerint – a nyílt erkölcsi rend, s a dinamikus vallás, lévén a nyílt erkölcsi rendet mindenki a magáénak érezheti. Itt nem a szociális összetartozás tudata kényszeríti az embereket egy fedél alá, egy társadalomba, hanem a misztikus életérzések keltette kreatív érzelmek, mint például a szeretet. A kreatív érzelmekre példaként a zeneszerző komponálását hozza, akiben előbb egy belső hang szólal meg, majd azt írja le a partitúrájába.

Bergson békevágyó jóember lehetett – matematikus, filozófus, író –, de a gondolatvilágát alapvetően az a miliő határozta meg, amiben élt – a társadalmak mindennapjainak működésével járó gondok vajmi kevéssé érdekelték, bármilyen magas szintű, akadémikus műveltségre is szert tett kozmopolita volt:

Ükapja még S.A. Poniatowski lengyel király bankárja; a nagyszülei már angliai vállalkozók; édesanyja egy angol orvos leánya, apja egy francia zenész. Sógora, S. L. MacGregor Mathers az Angliai Rózsakeresztesek Társaságának tagja és az okkult, titkos Kabala ezoterikus filozófiájára épülő Arany Hajnal Titkos Rend megalapítója.

Bergson – mondjuk így – egy szellemvilág elefántcsonttornyában élt, nem integrálódott az angol, a francia… stb. társadalomba.

Talán ezért képzelte úgy, hogy a méhfarkas és a házi méh valamiféle misztikus életérzések alapján képesek közösséget alkotni…

A nyílt társadalom – és annak ellenségei 1945-ben jelent meg Popper tollából, s lett a liberális demokrácia eszméjének egyik alapműve.

Röviden úgy lehetne summázni mondandóját, hogy a modern ipari társadalmak működéséhez szükséges, hogy a bennük élő emberek önállóan tudjanak döntést hozni a politikai kérdésekben. Az ehhez szükséges politikai műveltség megszerzése, az anonim döntések lehetősége, illetve általában a modern társadalom működéséhez elengedhetetlen társadalmi mobilitás azonban összeegyeztethetetlen a korábbi, tradicionális társadalmak működésével. A „nyílt társadalomban” élő ember személyes felelősséggel tartozik döntéseiért, ellentétben a bűbájosok társadalmában, a törzsi társadalmakban vagy a kollektivista társadalmakban élő emberekkel. Ez az új embertípus képes arra, hogy működtesse a modern kori demokráciák intézményeit. Ő a záloga annak, hogy a politikai garnitúra vérontás nélkül leváltható legyen, illetve a társadalom a felmerülő kihívásokra mindenkor megfelelő választ tudjon adni.

Popper tehát alaposan átdolgozta az alapötletet, s szerencsésen eljutott a bűbájosok társadalmának elutasításáig…

A nyílt társadalom gondolatának globális zászlóvivője, a progresszív baloldali politikai aktivista George Soros szerint a modern kori hirdetési technikákból kölcsönzött megtévesztési technikák miatt [sic!] a popperi gondolatok kiegészítendőek azzal, hogy a politikát érintő valamennyi releváns információ, döntési alternatíva nyilvános kell, hogy legyen annak érdekében, hogy a társadalom tagjai felelősséggel tudjanak dönteni bármilyen politikai kérdést illetően.

A modern embert a politikai alapműveltségén túl még a szenvedélyes igazságkeresés is kell, hogy jellemezze…

Szép gondolatok ezek, de van egy nagyon súlyos probléma magával a „nyílt társadalom” elnevezéssel kapcsolatban!

Biztosan emlékszel, hogy levelem elején azt írtam, hogy a társadalom az összetartó emberek közössége, amely a létfenntartáshoz kötődik, s nem feltétlenül területi alapú!

Ebből a definícióból következően a társadalom epitheton ornans-a[71], hogy az zárt – mint egy méhkas.

Ha egy emberi közösség a bergsoni értelemben nyitott, akkor a modernkori létfenntartás során kialakult munkamegosztás miatt szükséges összetartás hiányában nincs meg a társadalom formálásához szükséges kohézió – összetartó erő: vagyis szó sincs társadalomról! A „nyílt társadalom” csupán egy helyen élő emberek és/vagy embercsoportok halmaza.

Megjegyzem, hogy Popper – ellentétben Bergsonnal – nem a „nyílt” társadalom fogalmát dolgozza ki, sokkal inkább egy belső mobilitással rendelkező társadalomról ír. Olyan közösségről, amelybe a beleszülető ember sorsát nem határozza meg a „kasztja”. Lehetősége van képességei kibontakoztatására, tanulásra, független létre, s ennek révén a politikai jogai tényleges megélésére... stb.

Popper eszményi liberális társadalma tehát belülről „nyitott” – így az individuumnak kedvez.

Bergson alapötlete ezzel szemben a kívülállók számára „nyitott” társadalomról szól –, ami a Homo mercatorius zavartalan behatolását biztosító alapfeltétel.

Ő éppen csak érinti a nyílt társadalom kifejezést, mert az erkölcsi rend – tehát a társadalmat formáló, összetartó, a társadalom tagjai által megélhető szabályok nyitottságáról ír alapvetően – amiket egyébként ő a vallás függelékeként kezel. Ha végig gondoljuk az általa írottakat, akkor ez azt jelenti, hogy az emberi közösségbe kívülről kerülhetnek be olyan személyek, akik annak ugyan nem tagjai, mert eltérő erkölcsi normáik vannak, sőt nem is kívánnak azzá válni, mégis szeretnének a közösség által elfoglalt térben élni.

Bergsonnál a társadalom egy helyhez kötött, s benne élő, eltérő erkölcsű egyének egymás iránti misztikus szeretete dominál, ezért nem építenek „hálózati”- vagy párhuzamos társadalmat.

Ebben az irányban titkos társasága megalapításával sógora alkotott maradandót…

Mivel a jelen rész nem a „nyílt társadalom” politika-elméletét kívánja tárgyalni, hanem a Homo mercatorius üzleti tevékenységének eddig sötétben maradt oldalát igyekszik napfényre hozni, ezért most rátérnék arra, hogy milyen hatással van a tradicionális társadalmi felépítményekre és magára a társadalomra a „nyílt társadalom”, a popperi gondolatmenet alapján pozitívnak tűnő politikai eszméjének égisze alatt – vagy mondjuk inkább úgy, hogy ennek illúziója révén – végbemenő negatív hatású üzleti behatolás.

Mindazonáltal, ne felejtsük Popper politikai programját, mert annak nem annyira a tagadása, sokkal inkább a meghaladása bírhat majd számunkra később fontossággal, ha élhető modern társadalmat szeretnénk építeni!

Amint korábban már írtam, a Homo mercatorius által alkalmazott rutinok lényege, hogy a felvásárló az egymástól elszigetelt két fél közé pozicionálja magát, s törekszik a helyzetéből eredő előny kiaknázására.

Eleinte, míg a tengeri kereskedelem idején az érintettek között elegendő távolság volt, ezzel nem feltétlenül ébresztett feszültséget az egyes üzletfelei országai között. A rutinnak a második lépcsőben az „ipari” társadalmakba való beszivárgása azonban már végzetes következményekkel járt a társadalmak számára, tekintettel arra, hogy a korábbi közösséget a nyugati civilizációban a XX. század második felére egymás mellett élő emberek puszta halmazává változtatta. Végül – amint reményeim szerint alkalmunk lesz majd még hamarosan látni – a harmadik fázisban, a társadalom „elmagányosodó” tagjait is képes volt „elidegeníteni” még saját maguktól is…

Tehát még egyszer! Nem arról van szó, hogy Homo mercatorius a közösségen belül egy törést hoz létre, aminek révén egymás ellen játszhatja ki a két tábor tagjait. Ez a hatalomgyakorlás jól ismert uralkodói változata. A Homo mercatoriusnak a létező közösségi rendszer teljes atomizálására van szüksége annak érdekében, hogy a közösség számára létfontosságú közvetítő „csatornáknál” ő, illetve később az általa formált hálózat(ok) kerülhessen(ek) pozícióba – és ebből eredően legyen módja folyamatosan jövedelmet húznia a társadalom ezeket a csatornákat használni kénytelen tagjaitól.

Ezek a közvetítő „csatornák” a társadalmi viszonyok létrejöttéhez szükséges emberi kapcsolatokat, illetve ezek intézményesült formáit jelentik. A gazdasági, kulturális, családi, jogi stb. intézményeket, amelyek mindennapi „használatban” vannak, mert az egyének napi „működése” ezek nélkül elképzelhetetlen.

A gazdasági csatornákra példaként említhetném napjaink látványos magyarországi üzleti háborújának (rezsiháború) színterévé vált közszolgáltatásokat, azt remélve, hogy talán ebből az egyetlen megjegyzésből is megsejthető, hogy miért nem vezet sehova, ha egy magyar miniszterelnök-jelölt még a jelen pillanatban is csak a politikai kormányzás 2018-as programján töri a fejét…

Tegyük górcső alá elsőként a javak társadalmon belüli elosztását szolgáló legősibb intézmény legmodernebb változatát: a „belkereskedelmet”.

Azt írtam, hogy a nemzetközi piacon az értékaránytalan cserét a cserearányok nem ismerete és / vagy az áruk más csatornán való elérhetetlensége teszi lehetővé. Egy közösségen belül az értékaránytalan cserére csak akkor van mód, ha a zárt közösség cserearányokra vonatkozó ismereteit előzőleg kiiktatják.

(A más, létező kereskedelmi csatornák ellehetetlenítéséről [konkurencia harc] most nem ejtek szót – tudjuk, hogy ez természetes velejárója a „piaci versenynek”.)

Ehhez egyrészt tönkre kell tenni a közösségen belüli korábbi munkaszervezeteket. Ennek egy lehetséges – Magyarországon a „rendszerváltás” előkészítésének alkalmával (hát mikor máskor?!) kipróbált – példájaként említhető az üzemgazdasági szempontok alapján még megfelelő méretű termelőegységek elaprózása, amire az ipari szerkezetváltás sokat ígérő kampányának keretében került sor.

Amikor az egyes műhelyek (a vgmk-k, azaz a vállalat felelősségvállalásával [sic!] létrehozott, illetve működő gazdasági munkaközösségek) már egymásnak számláznak egy vállalaton belül, akkor már lehet behűteni a pezsgőt, mert a vállalat irányításához, működéséhez szükséges egység – sajnos olybá tűnik, hogy a józan paraszti elmével együtt – visszavonhatatlanul megbomlott.

Az addig a vállalati dolgozók (nem utolsósorban a vállalat vezetői) által még jól átlátható viszonyok lassan kiismerhetetlenné válnak az új szereplők közötti jogviszonyoknak hála megjelenő, szent és sérthetetlen üzleti titokra tekintettel. (Az individuumok számára ezzel párhuzamosan megteremtődik a lehetőség a „Kaparj kurta, neked is jut!” elv gyakorlatba való átültetésére.)

Mert az üzleti titok az bizony nem politikai kérdés, nem közügy; az magánügy, aminek a részletei nem tartoznak a társadalom minden tagjára, kiváltképpen nem a szomszéd műhelyben esztergáló drehusra. Egészen más a helyzet, ha az állam által működtetett gazdasági intézményt – például egy állami vállalatot – érintő kérdésről van szó. Az már politikai ügy, tehát akkor természetesen azonnal megfogalmazódik a nyilvánosság igénye, hiszen az életképes méretű üzemi szerveződések nem kívánatosak – a Homo mercatorius számára.

A szétrobbantott termelő egységeket ezt követően a nemzetek közötti térbe lehet szétszórni, s az informatikai fejlesztések révén egy olyan globális logisztikai rendszerbe szervezni, ahol a jövedelmek keletkezése gyakorlatilag megfoghatatlanná, s ezzel együtt természetesen megadóztathatatlanná válik. Látható, hogy ezzel a „kiszervezéssel” a Homo mercatorius eredeti „vadászterületére” kerül a felprédált cég!

Sajnos korántsem csak a sokak által szidott multinacionális (valójában: „internacionális”!) cégek esetében figyelhető meg ennek az „Az outsourcing nem ismer határokat” elvnek a kiteljesedése. Jellemző, hogy a magyar népgazdaság széthullását követően, esetleg a tervezés hazai megtartása mellett a tényleges gyártás került – Dél-Korea, Kína, India irányában – kiszervezésre. Könnyűipari, nehézipari vállalkozások egyaránt hozhatók erre példaként.

Ennek a folyamatnak a társadalom szétesése szempontjából további szomorú következménye, hogy a korábban létezett termelő üzemek kisközösségeiben az önálló gondolkodásra kevésbé képes tömegek maradtak „szellemi” vezetés nélkül, az értelmiség „leválasztása” miatt, s váltak nem ritkán bűbájosok áldozatává...

Másrészt a fogyasztóvá váló egyszeri embert ki kell szakítani a tradicionális világban mindenhol fellelhető népi bölcsességek („Addig nyújtózz, míg a takaród ér!”; „Live within your means!”) jelentette védelem alól „A neked is jár ennyi!” hamis bűvkörébe vonással. A vásárlókedv felkeltése igen fontos és mifelénk olyan jól sikerült, hogy az ezredfordulót követően Magyarországon a vásárlás már teljesen függetlenné vált úgy a tényleges fizetőképes kereslettől, mint az ország külkereskedelmi mérlegétől.

Amikor aztán a vevő már a boltban „érzi, otthon / valakinek stb. magát” akkor harap a hal. Megnézve a mai reklámok szlogenjeit, erre aligha kell több szót vesztegetnünk.

A reklámok keltette illúziót természetesen nemcsak a Homo mercatorius használja; legnagyobb sajnálatára bekerült az az „uralkodói” eszköztárba is, amint azt a bevezetőben már hivatkozni bátorkodtam a modernkori hirdetési technikákból kölcsönzött megtévesztési technikák kapcsán...

A fenti terepmunka után a kereskedő hazai pályáján – vagyis a boltjában – következhet a betakarítás. Mivel az egyes áruk valós értéke megbecsülhetetlenné vált a vásárló számára, ezért kezdetét veheti az egyes termékek árának olyan mérvű lebegtetése, amely az egyszeri fogyasztó számára követhetetlen.

A folyamatosan ingadozó árak, az egyes árucsoportok üzlet- vagy egyéb(!) politikai szempontból akár a kereskedők általi(!) dotációja[72], a még ki nem fizetett beszállítók által kényszer-finanszírozott „akciók” és „leértékelések”, a konkurencia kampányait kettétörő dömpingárak stb. mind ezt segítik.

A vásárlók elbizonytalanítása egészen odáig fajult, hogy az árubemutatókon alkalmazott árukapcsolások során néha tízszeres áron! történtek értékesítések kis hazánkban a szabad piac nagyobb dicsőségére – általában szerencsétlen nyugdíjasaink rovására...

Az árakban gondolkodó fogyasztó véglegesen elveszti a valós értékek megismerésének lehetőségét. Ezt követően nem tud a tényleges cserearányok alapján viszonyítani.

A felvásárlónak a társadalomba történő benyomulása csak akkor eredményes, ha az értéket előállító és azt „fogyasztó” ember közé tud ékelődni. Atomizálnia, és egymással szembe kell fordítania őket.

A beszállítóival, illetve a vevőivel kötött szerződéseiben megállapodott fizetési feltételei révén hónapokig forgathatja a más pénzét. Ezzel egyébként makrogazdasági szemszögből közvetlenül a termeléstől és közvetetten a fogyasztástól von el forrásokat, s nyit játékteret a piac másik piócájának; a pénzkereskedőnek, vagyis a banknak. Az, persze, örömmel finanszírozza a teljesen feleslegesen egyre több szereplőssé váló gazdaságot és a nemritkán a remélt jövedelmüket a reklámok hatása alatt egyre hosszabb időszakra előre elköltő – vagyis kölcsönből vásárló – fogyasztókat. A tőke forgási sebességének a gazdálkodóknál való csökkenése a bank számára a hitelpiac bővülését jelenti.

Nem véletlen, hogy a hosszabb távon fennmaradni szándékozó társadalmak és / vagy üzleti vállalkozások soha sem elégedhettek meg pusztán a termékeik előállításával. Azok értékesítését nem tartották célszerűnek másoknak átengedni. De hát ezt már Berzsenyi is pedzegette![73]

A vállalati versenyképesség legalapvetőbb feltétele lenne, hogy ne kelljen osztozkodni a kereskedelmi haszon maximalizálására törő piaci közvetítőkkel. Persze ennek előfeltétele, hogy legyenek saját értékesítési csatornái a cégnek!

A szocialista állam-monopolkapitalizmus idején a külkereskedelem – nem véletlenül – volt kizárólagos állami feladatkör. A népgazdaság termékeinek értékesítése, az import beszerzések saját kereskedők révén való intézése a pozitív külkereskedelmi mérleg alfája és ómegája. (Ez Kína 1970-es években kezdődő felemelkedésének is az egyik alappillére. Talán már neked is feltűnt, hogy kínai árut Magyarországon leginkább kínaitól tudsz venni.)

A vásárló tehát elbizonytalanodott a materiális dolgok értékét illetően. Elmondhatjuk, hogy a bevezetett kereskedelmi technikák miatt senki nincs semminek a tulajdonképpeni értékével tisztában. Ennek pedig van egy „mellékhatása”, amely már nem a társadalom gazdasági felépítményeit, hanem közvetlenül magát a társadalmat pusztítja.

Az értékaránytalan csere alapvetően az árukkal, szolgáltatásokkal kapcsolatos értékválságot eredményez, de ennek a velejárója egy sokkal súlyosabb – általános értékmérés-válság, ami azt jelenti, hogy a vásárló, aktuálpolitikai kifejezést használva immáron csak „fogyasztó”, nem képes semminek az értékét felbecsülni. A fogyasztó úgy nőhet fel, hogy nincs tisztában sem a lakóközössége belső értékeivel, sem a lakóközösség tagjai munkájának a potenciális értékével (ideértve akár a saját maga által létrehozott dolgok értékét is!) sem pedig a saját, mindennapi fogyasztásának az értékével.

Ez az értékrend vesztés okozza, hogy a fogyasztó az emberi minőség mérésére is a másik által felmutatott javakat – tipikusan a lakóházat, járművet, ruházatot, ékszert stb. tehát a „beárazható” külső megjelenést – veszi alapul. A közösségi hasznosság, a közösségnek nyújtott egyéni teljesítmények egybevetésének képessége nélkül torzkép alakul ki a közösség tagjaiban egymás valós „értékének” megítélését illetően.

Ez megroppantja a közösség működéséhez szükséges hierarchiát – ellehetetleníti a közösséget.

Az előző részt azzal fejeztem be, hogy a városi embernek sem árt odafigyelni a Homo mercatorius apró játékaira. Lévén, hogy a nagyobb lakóközösség és magasabb szintű munkamegosztás esetén a társadalmi viszonyok nehezebben átláthatóak, a modern létbe szorított városi lakosság jóval kiszolgáltatottabb ezeknek a hatásoknak. Különösen így van ez, ha gondolatvilágát eluralják a környezetét elborító reklámok.

A rendszerváltás „előkészítéseként” jelent meg 1980-ban Kornai János – A hiány című munkája, amiben a szerző azt igyekezett bemutatni, hogy maga a szocialista gazdálkodási rendszer okozza azt, hogy a kereslet igényeit a gazdaság rendre nem képes kielégíteni. Mivel a szocialista gazdálkodást sohasem jellemezte fogyasztási cikkek vonatkozásában árubőség, ezért kis hazánk népe az üres polcok hétköznapi látványa, illetve a pult alóli vásárlás mindennapi élménye okán készségesen bólogatott a szerzőnek, s várta a szociális piacgazdaság alkotmányba foglalása után a jólét beköszöntét, miután Szűrös Mátyás 1989 őszén kikiáltotta a köztársaságot.

Ehhez a mai napig megkérdőjelezhetetlen dogmához azonban kénytelen vagyok két megjegyzést fűzni. Az egyik, hogy ha a Kádár-rendszert a fogyasztási kölcsönöknek a kétszintű bankrendszer bevezetése utáni feltételei, illetve a reklámok mai színvonala jellemezte volna, akkor a szerző kevesebb követőt talált volna magának.

A másik, hogy ha 2016 Magyarországán körülnézel, akkor megdöbbenve veheted észre, hogy a „hiány” ugyanúgy jelen van. Ahhoz, hogy a nyugat-európai fogyasztók számára rendelkezésre álló áruk teljes szortimentjéből vásárolhass, nyugat-európai értékesítési csatornát kell igénybe venned! Tehát vagy egy pán-európai kereskedelmi-logisztikai rendszerben kell vásárolnod – erre az Internet kétségkívül lehetőséget ad, de azért ez nem igazán a hazai üzletek választékát jelenti. Vagy ha nem ezt választod, akkor Ausztria irányában határt kell lépned, hogy megszerezd az adott árucikket.

Magyarországon ugyanis nem szűnt meg a hiány, csak a reklámok elzárnak attól, hogy a ténylegesen a világban elérhető modellek közül akarj választani; illetve a minőségen aluli – a nyugati mércével mérve 3-4. osztályú – termékekből nem ritkán meglévő kínálat miatt csak az avatott szemnek tűnik fel maga a jelenség.

És akkor még nem beszéltem arról, ami a három évtizedes nemzetpusztítás eredménye: az egyre nyilvánvalóbbá váló munkaerőhiány jelenségéről...

A Homo mercatorius szemszögéből nem a fogyasztási igények kielégítésének van jelentősége, hanem a kereskedelmi tőkéje minél gyorsabb megforgatásának és növelésének. Az ő szempontjából ideális társadalomszervezési modell a fogyasztói társadalom, amely korlátlanul – akár a vásárló pénztárcájától is elszakadó módon – képes felszívni a portékáját; hajlandó megvenni akár a selejtet...

A Homo mercatoriusnak a természettel összefüggő termelési ciklusok időtartamán – a mezőgazdaság esetében – eddig nem nagyon volt alkalma változtatni, egyelőre még csak a lábon álló terméssel lehet tőzsdézni: „future options”.

A most megjelenő génmanipuláció már magában rejti a termésidők lerövidítésének lehetőségét, illetve az ezzel járó veszélyeket. (A CETA és a TTIP egyezmények elfogadása ebből a szempontból is felelőtlenség! Karmazsin király és udvartartása számára ezek persze nem érvek.)

Az ipari tömegtermelés azonban már az újkor hajnalán új lehetőséget villantott fel a Homo mercatorius előtt, ami egy másik társadalmi közvetítő csatorna elbukását hozta magával. Az ember és a „gazdaság” közötti közvetítő csatornát támadó kereskedelmi behatolás áldozatává vált a közösségi munkaszervezés is.

Az ipari forradalom néven elhíresült időszak, a technikai civilizáció megteremtése a reáltudományokat állította a figyelem középpontjába. A mérnöki kutató- és tervező munka eredményei mindenki számára kézzel foghatóak voltak. A modern ember szeme előtt az ipari csoda produktumai lebegnek azóta is. Az ezek létrehozatalához szükséges gazdasági formációk létrehozatala, működésük megszervezése azonban fekete doboz a modern ember számára.

Németországban – a k.u.k. Magyarországán pedig különösképpen – a gazdasági tevékenységek folytatásához kitalált „gazdasági” társaságok eleinte kereskedő cégekként jöttek létre, az alapítói vagyon is általában a (bel)kereskedelem révén végbement tőkefelhalmozásból származott.

Franciaországban a polgári törvénykönyv és a kereskedelmi törvény a napóleoni időkben nagyjából egyszerre született, de a német, illetve az osztrák-magyar jogfejlődésben a kereskedelmi törvénykezés már megelőzte a polgári törvénykönyv megalkotását. Nem szeretnélek jogtörténeti fejtegetésekkel untatni, de ennek a dolognak azért van óriási jelentősége, mert mindenki számára világossá teheti azt, hogy Közép-Európában az állami szabályozás nem a polgári társadalom üzemszervezési, vagy értékteremtési szempontjainak elsődlegessége, hanem a kereskedői érdekek mentén rendezte a termelési viszonyokat. A termelő egységek – tehát a gazdaság – működését nem a közérdeknek, hanem az azzal ellentétes tulajdonosi érdekeknek rendelte alá.

A hazai „kapitalizmus” eredményeit aztán többnyire Bécsben könyvelték le.

Csak megemlítem, hogy a polgári létben nagyobb tapasztalattal bíró államok lakói – pl. a hollandok – a maguk számára a gazdálkodásnak inkább a szövetkezeti vagy „személyegyesítő” társasági formáját választották a nálunk bevett „tőkeegyesítő” társaságok helyett.

Ezen a trenden semmi sem változott száz év elteltével, a „rendszerváltás” után: míg szorgos fekete kezek minden szóba jöhető saját tőke-elemtől igyekeztek megfosztani Magyarországot, addig a tőkeegyesítő társaságok – a nevetséges összegű, minimális törvényes alaptőkével rendelkező, kirívóan tőkeszegény, tehát gazdaságilag életképtelen korlátolt felelősségű társaságok és részvénytársaságok – reneszánszával virradt ránk az arany hajnal…

Korábban már utaltam arra, hogy az uralkodók országuk gazdasági helyzetének megítéléséhez sem igen értettek, nemhogy a gazdaság irányításához. Így országuk javainak kiaknázásában egyre inkább a Homo mercatorius tanácsaira voltak utalva. Nem csoda, hogy lassan minden áruvá vált, amiről azt hitték, hogy az uralmuk alá tartozik.

Olybá tűnik, hogy ez a mi nemes és nemtelen vezetőinkről is egyaránt elmondható történelmi hányattatásaink során.

Innen folytatnám, ha lassanként felsorakoznak a jövőnk iránt – a CETÁ-t tegnap megszavazó parlamenti képviselőknél – komolyabban érdeklődők.

Tőlük kérek szépen egy üres E-mailt a folytatas(kukac)macsay.hu E-mail címre.

Amint arról már szó volt, a társadalom a létfenntartás érdekében formálódó emberi közösség. A méretéből, illetve tagjai igényeinek összetettségéből következik, hogy létezéséhez szükséges valamilyen munkamegosztás, illetve olyan termelési-, munkaszervezési mód és munkaszervezeti rendszer, amely képes a szereplők tevékenységét összehangolni. Életképes az a társadalom lehet, amely a fenntartásához szükséges körülményeket: azaz a maga számára a folyamatos megújulást – és ennek érdekében a tagjai számára a kiegyensúlyozott életkörülményeket képes folyamatosan biztosítani. A munkaszervezési módok, technológiák, sőt a termelési módok is változtak az idők során, de mindaddig, míg a közösség, illetve az egyén életéhez szükséges dolgok közvetlenül is hozzáférhetőek voltak – úgy nagyjából az újkor kezdetéig, vagy másképpen megközelítve: míg a világ magánosítása kezdetét nem vette – a közösség minden tagja számára adott volt a lehetőség képességei és szerencséje függvényében a társadalmi szervező elvektől függetlenül is a megmaradásra.

A nyugati ember számára a bajok a közösségi használatú földek magán célú kisajátításakor, a kapitalista termelési mód bevezetését követően váltak nyilvánvalóvá. Maga a folyamat már a XVI. században elkezdődött, de a XVIII-XIX. században teljesedett ki. Az addig a legszegényebb falusi angoloknak megélhetést adó „old-gold Common[74]” közel kétmillió hektárját[75] kerítették el az 1770–1870-es években[76]. Az így földönfutóvá tett emberek egy része a városokba települt, más részük az Óperencián túl keresett magának megélhetést.

Magyarország ennek az időszaknak az elején teljesen „lefagyott” állapotban volt; a török hódoltsági területen az ország szinte elnéptelenedett, közösségi földhasználati jogokról szó sem eshetett. A török kiűzését követő „Neo acquisitio”[77]-t követő időszak betelepítései, illetve az úrbéri viszonyok alakulása nem kedvezett a közösségi földhasználati jogok kiépülésének. Mária Terézia urbáriumi rendelete ugyan fékezni igyekezett a földesúri túlkapásokat, de a parasztság földhasználati lehetőségei már az 1770-es években is erősen korlátosak voltak. A tömegek használata elől (a majorságok meghatározó szerepe, illetve a sokszor csak az idegen nagybirtokosok úri passzióját szolgáló erdők miatt) elzárt, nagyméretű birtokokra tekintettel már ekkor megindult a zselléresedés folyamata, ami aztán a jobbágyfelszabadítást követő kapitalizálódás és népességszám emelkedés idején öltött tragikus méreteket és végül a XIX-XX. századi kivándorlásba torkollt. Ahogy a költő írta:

A nyugati ember társadalmai a modernitás jegyében olyan gazdasági rendszereket alakítottak ki, amelyekben a munkaeszköz nélküli nincstelennek a más számára való munkavégzés jelenti az egyetlen lehetőséget a megélhetéshez szükséges jövedelem megszerzésére. A modern kori proletár[78] már csak munkáját adhatja bérbe – az államnak, vagy a versenyszektor munkaadóiknak. Ennek az üzletnek közismert formája a munkaszerződés, amivel a munkavállaló a munkaerejét adja bérbe, s munkabért kap érte cserébe – más dolgok bérleti díjától feltűnően eltérő módon mindig csak utólag.

A cserearányokat illetően fentebb leírt trükkök természetesen a munkabér esetén is érvényesülnek, ha a munkanélküliség szintje – más megfogalmazásban a munkaerő túlkínálat – „megfelelő”, mármint a munkaerő-állat igába hajtásán munkálkodó nagyszerű közgazdáink és emberi erőforrás gazdálkodóink szerinti 6-10 % körül mozog. Ilyenkor a munkavállaló „versenyre” kényszerül, amiben nincs alku pozíciója: ezért aztán nem nagyon lehet elszakadni a minimálbértől, sőt, manapság már egyre inkább örülni kell a közmunka-filléreknek is...

Ez a társadalmi szempontból meglehetősen visszás helyzet azon az egyszerű körülményen alapszik, hogy – nemcsak a föld, hanem általában a termelőeszközök – kikerültek úgy a közösség, mint annak munkavégző tagjainak rendelkezése alól, tehát a dolgozók számára nincs a munkavállalásnak alternatívája. Mindaddig, míg a szereplők (munkás és tőkés), illetve a termelőeszköz (pl. egy gyár) egy állam területén vannak, addig az állam fenn tudja tartani az alattvalói közti békét, s a helyzet ura lehet.

Sőt, a kelet-európai, a nemzeti tőkésosztályt kiirtó állami monopolkapitalista; a dél-európai, a nemzeti munkásosztályt sakkban tartó fasiszta; illetve a nyugat-európai, a nemzeti tőkésosztályt sakkban tartó nemzeti szocialista modellek esetén már az állam gazdaságirányítási szerepvállalásának tanúi lehettünk.

A tőke szabad mozgása, illetve az áruk szabad-kereskedelme azonban ezt a könnyen kezelhető, országokon belüli viszonylatot felrúgja, s ráébreszti az államot (az uralkodót), hogy immáron a piac törvényei diktálnak neki is.

Az európai vívmányoknak köszönhetően a munka világa mára jó alkalmat ad arra, hogy megszemlélhessük annak az ollónak mindkét szárát, amelyet az uralkodó és a Homo mercatorius alkot a társadalmi lényként élni kívánó emberek nyírására. Itt most nem az „éhbérért dolgoztatásról” és a „kizsákmányolásról” akarok beszélni, hanem arról, hogy a munkaviszony hogy vált hatalomtechnikai eszközzé úgy az uralkodó mint a Homo mercatorius kezében.

Pusztán gazdaságtani megközelítés szerint a munkáltató számára az alapvető cél, hogy ő választhassa ki a legolcsóbb, a céljának még megfelelő munkaerőt, ami a munkaerő piacon előfordul, s így a legkisebb ráfordítással állíthassa elő a termékét; kínálhassa szolgáltatását. Ez a kapitalista logika mentén könnyen megérthető. Ezen a szakszervezeti-, illetve a munkásmozgalom azért tudott megszorításokat tenni az idők folyamán.

Már persze azokban az országokban, és időkben, ahol, és amikor a szakszervezet, illetve a munkásmozgalom valóban az volt, aminek látszott. Ez a vidék nagyjából a Rajna vonalától nyugatra húzódott. A lenini gondolat nyomán a szocialista országokban „elhaló” szakszervezet egy új, a munkavállalók számára igen veszélyes helyzetet teremtett: fenntartotta az érdekképviselet illúzióját anélkül, hogy annak bármilyen kézzelfogható haszna lett volna a monopolkapitalista állammal szemben.

Az a körülmény, hogy a szocialista termelési mód felszámolásakor tömegeket választottak el a korábbi munka- és életlehetőségüktől Magyarországon, ugyanakkor sem a belső, sem eleinte a külső migráció nem kínált alternatív megélhetést, a munkaszervezés szempontjából egy új, mégpedig hatalmi tényező megjelenéséhez vezetett. Ez a két-három emberöltőig tartó szocializmus idején a közvagyon iránti elkötelezettségét elvesztett egyszeri emberek számára ugyan még nem volt nyilvánvaló, de az elkótyavetyélt népgazdasági vagyon után kialakult társadalmi „szerkezetváltás” – értsd: a munkahelyek megszűnése miatti elszegényedés – nyomán lassan kezd tudatosulni.

A munkaerő kiválasztásával a munkáltató abba a pozícióba kerül, hogy a kiválasztás révén arról is dönthet, mely személynek engedi meg, hogy a munkaviszony révén szerzett keresetével rendelkező fogyasztóvá válhasson; vagyis a közösség tagjaként ember módjára megélhessen. A munkalehetőség elosztása emiatt önmagában is értékké válik, és, ami még ennél is rosszabb, önálló hatalomtechnikai eszközként jelenik meg azokkal szemben, akik csak a munkaerejükkel rendelkeznek.

A gondolkodó ember számára ezen a ponton vész el egyébként a demokratikus berendezkedésnek a látszata is egy oligarchikus[79] rendszerben. 1990-től a „rendszerváltóink”, aztán 2010-től új „arisztokratáink” ennek a felismerésnek mentén kezdték meg az előkelően „gazdasági holdudvarnak” nevezett hálózataik kiépítését. A felvásárló ember pedig az általa „teremtett” munkahelyek révén válogatta ki a hálózatai működtetéséhez legmegfelelőbb személyeket.

A jelenség már a rendszerváltás első pillanatában nyilvánvaló volt; a Munka törvénykönyve 1992-től kategorikusan tiltja, hogy a munkabérből a munkaviszony létesítése, fenntartása kapcsán közvetítői díj kerülhessen levonásra. („Természetesen” semmi nem tiltja, hogy a munkavállaló „saját jószántából” teljesítsen ilyen fizetéseket – illetve senkiben nem merült fel a gondolat, hogy egy ilyen fizetés elmaradása esetleg összefüggésbe hozható lenne egy-egy munkáltatói felmondással...)

Ezt a kérdést nyilván lehet, és sokan vizsgálják is a gazdasági vonatkozásait illetően. Itt azonban arra szeretnék rámutatni, hogy ennek a kérdésnek lehet – tehát van – egy hatalomtechnikai vonatkozása is, ha nagyobb jelentősége van a kiválasztó számára annak, hogy ki az, akit beenged, vagy kizár a (jobban fizető) állásokból, mint annak, hogy az illető milyen érték létrehozására képes az adott munkahelyen.

A „multik” HR-eseitől, vagy az állami intézmények humánerőforrás-gazdálkodóitól természetesen senki se várja a fentiek megerősítését, de népi megfigyelések alapján tényként fogadhatjuk el, hogy sem az üzemi tanács alakítására készülő „baloldali” agitátort, sem a nemzeti jelképeket viselő „jobboldali” jelöltet nem szokták második körben a jobban fizető állásokkal kapcsolatos mélyinterjúra behívni.

Ennek olvasatán egyébként mindkét jelölti kör tagjai most erősen gondolkodóba eshetnének nagyon is közös sorsukat illetően...!

A munkaerő által létrehozott érték már réges-régen kikerült a munkavállalói látómezőből, lévén a munkavállalók csak egymás munkaképességének „árukénti” összevetésére képesek (az egyik erősebb, a másik okosabb, jobban képzett, hosszabb gyakorlattal rendelkező, stb.). A munkaidőben létrehozott értéknek azonban ehhez nagyon sokszor semmi köze!

Ha a munkaadói oldal nem gazdasági, hanem hatalomtechnikai szempontot kíván érvényesíteni, akkor ezt is megteheti: a saját elvárásai szerint ad munkát, vagy kedvezőbb besorolást a favoritjainak, így jutalmazva őket az adott munkahelytől akár teljesen független, egyéb (pl. politikai) teljesítményükért.

Az ilyen szinekúrákat[80] a jóhiszemű közgazdák korrupciónak nevezik; lévén az általuk vizsgált gazdálkodó szervezet vagy éppen egy állami sóhivatal szempontjából megmagyarázhatatlan, visszás jelenségről szó. Nézőpont kérdése annak a megértése, hogy a gazdasági folyamatokban is lehetnek mérlegen kívüli tételként „magasabb szempontok”, ha nem kizárólag egy (gazdasági) szereplő, hanem az egész hálózat szemszögéből vizsgálja az ember a dolgokat. Az ilyen barterek[81] azonban nem nyilvánosak, az ügylet másik, … sokadik lábának ismerete nélkül pedig valóban értelmezhetetlenek.[82]

Anélkül, hogy a részletekbe bele akarnék menni, attól tartok, hogy nem tévedek nagyot, amikor úgy látom, hogy a görény-kurzus működtetői a munkanélküliséget, illetve a közfoglalkoztatást sokkal inkább hatalomtechnikai eszközként alkalmazzák, mint munkaszervezési ügyként. Cinizmusukra jellemző, hogy a harminc évvel ezelőtt még öntudatos dolgozót, mára már pusztán emberi erőforrásként említik, ilyen néven állítva „a hajdan volt erős magyarnak” emléket – és minisztériumot...

A cinizmus persze nem ér véget az elnevezésnél. A kurzusra jellemző, hogy Karmazsin király Statisztikai Hivatalának jelenlegi módszertana szerint ma úgy számítják, hogy annak a személynek, aki egy héten egy órát pénzért dolgozik már van munkahelye.[83]

Gondoltad volna, hogy az ember egy hétig meg tud élni egy órai béréből Magyarországon?

Sajnos ezzel még nem értem a végére a társadalmi közvetítő csatornák feletti uralom megszerzésével kapcsolatos mondandómnak. A jelen korszakunkban éljük ugyanis annak a reneszánszát, hogy lehet éket verni az ember és a saját gondolatai közé.

Pusztán a rend kedvéért jelzem, hogy nem bolondultam meg; viszont ezt még el kellene mondanom, mert ez a közvetlen jövőtök szempontjából lesz fontos.

A témával kapcsolatosan „bemelegítésként” javaslom a Mady Delvaux[84] által a robotikára vonatkozó polgári jogi szabályokról készített jelentés[85] áttanulmányozását, illetve a robotok adózásával kapcsolatosan Bill Gates februárban megjelent interjújának[86] megnézését.

A két – igencsak eltérő életutat bejárt – ember által aktuálisnak gondolt felvetést lehet, hogy érdemes lenne átgondolnunk, ha jövőnket illetően szeretnénk felelős döntést hozni.

Ha igen, kérek tőlük egy üres E-mailt a folytatas(kukac)macsay.hu E-mail címre.

[1] Az ókori görögök a „társadalomban élő állat”-nak nevezték az embert, mint társadalmi lényt.

[2] Horatius szállóigéje: „Szakaszd le a napot!”, azaz „Élj a mának!”

[3] A katonai zsargonban ez a (fegyveres) ellenállás végleges megtörését jelenti egy meghódított országban.

[4] Szereplő – a levélben, a továbbiakban a politika alakítására képes szereplőt értem aktorok alatt.

[5] Összetelepülés – a városmag és a környező vidék „államalapítása”.

[6] Visszásság, a normális (működéstől) való eltérés

[7] Jogi szóhasználat, szakszókincs

[8] Értsd: az i.e. VI. század közepétől a Földközi-tenger keleti medencéjében egyre jobban elterjedő, a hétköznapi munka megbecsüléséről árulkodó fekete alakos vázákat.

[9] szembe tűnő különbség

[10] valamely szereplő hatalmi fölényből fakadó egyeduralma a többi felett

[11] elbeszélésén, elmondásán

[12] Tulajdonképpen gazdasági hegemónia, amelynek alapjaként a versenytársak hiányát jelöli meg a közgazdaságtan. Remélem, hogy a levél végére magadtól is ki tudod majd bővíteni ezt az egyoldalú megközelítést.

[13] A történeti hűség kedvéért azért itt hozzáteszem, hogy a tengeri háború még vagy harminc évig eltartott, s annak végén a déloszi szövetség Kimón vezette hajói is szép eredményeket értek el. A háború végeztével mégis Periklészt választották majd másfél évtizedig sztratégosszá.

[14] szárazföld-bázisú

[15] tengeri bázisú

[16] Nehéz, altesti munkából élő, a művészetekben, tudományokban jártas nő. Volna rá sok más, rövidebb szó is bőven, de mi azért ne adjuk alább egy bizonyos szintnél!

[17] A demokrata Themisztoklészről, a szalamiszi győzőről nem kérdezlek: lévén Athénban halálra ítélték, ezért Perzsiában [!] keresett menedéket.

[18] Itt: az érvényesülés érdekében való törekvés.

[19] A kor nagyüzemei: rabszolgamunkán alapuló kézművesműhelyek.

[20] Thomas Hobbes (XVII. századi angol filozófus felvilágosodás kori feltételezése a politikai hatalom nélküli ősállapotra vonatkozóan.

[21] A politika kifejezés eredetileg a közéletet jelenti. Ma Magyarországon azonban – igen negatív felhanggal – azt a tevékenységet, amivel a játékosok egyéni céljaikat a társadalom számára elfogadható csomagolásban próbálják érvényesíteni. Az utca emberétől oly gyakran hallott „Nem politizálok!” kijelentés, erre tekintettel elsősorban a politikai felhőrégiótól, és általában a politikusoktól való elhatárolódást kívánja kifejezni. A dolgok ilyetén alakulása azonban azért rendkívül sajnálatos, mert a zoon politicon-nak lételeme a közügyekben való részvétel.

[22] Kevélység, fösvénység; bujaság; irigység; torkosság; harag és a jóra való restség

[23] A tömegkommunikációs eszközök – a közvetítők, azaz a médiumok – összessége.

[24] A kérdésnek oly módon való felvetése, amely már a lehetséges jó és rossz választ is magában hordozza a kérdező szándékának megfelelő módon.

[25] Egyneműsége – értsd: a közösségi tevékenységek átláthatósága.

[26] Quinta essentia – szó szerint az ötödik létező. Nem a Milla Jovovich által a föld, a víz, a tűz és a levegő négy őselemén túl megszemélyesített bájos ötödik elemet (The Fifth Element) jelenti, hanem valami rendkívül fontos alaptételezést.

[27] Egy-egy ilyen a politikai kommunikációban feltűnő metafóra kapcsán mindig érdemes végiggondolni, hogy mennyi minden kapcsolódik hozzá. A „sorok között olvasás” képessége rendkívül hasznos a zoon politicon számára! A politikailag korrekt világban ez a mód teszi egyelőre kibeszélhetővé a kibeszélhetetlent.

[28] Itt a társadalom egyes egyedeire való lebontását értem alatta.

[29] Itt: a saját létezését másoktól teljesen függetlenül elképzelő egyéniség – a jelen levélben a zoon politicon ellentettjeként használom a fogalmat.

[30] A gebin eredetileg haszonbérbe adott vállalkozást jelent. A magyar népgazdaság szocialista rendszerében egy, a maga teljességében soha tisztességesen le nem írt gazdálkodási formát jelentett, amitől az 1980-as években még a dolgozók nagy tömege undorral fordult el, lévén a zavarosban halászásnak ezt a módját akkor még elítélte. A tipikusan a vendéglátóiparra jellemző gebinesség teljes mélységének megértéséhez egyébként nem elegendő, ha azt csak, mint a vendéglátós és a tanács végrehajtó bizottság korrupt adóügyi emberei közötti viszonyt akarjuk értelmezni. Az igazi játszmát ugyanis a bűn árnyékában csendesen meghúzódó és az új idők networkjét már ekkor szorgalmasan építgető, a saját átállását előkészítő állambiztonság emberei játszották. Ennek a történeti feldolgozására még valószínűleg várnunk kell. Azzal azonban nem árt tisztában lenni, hogy a jelen Magyarországának a rendszere olyan mértékben a bűnben fogant, hogy annak kijavítására már nincs lehetőség.

[31] Öltött formát.

[32] A spontán privatizáció – tulajdonképpen a nehezen felépített magyar népgazdaság sírba tétele – az 1987-1990 közötti időszakban zajló gazdasági „magánosítást”, a termelő egységek megbízható emberek magántulajdonába kerülését jelenti a bevett szóhasználat szerint.

A magyar nyelv hihetetlen kifejező készségének köszönhetően fogalmazhatnék úgy is, hogy egyben a gazdasági „magányosítást” is jelenti, ugyanis az életképes gazdasági egységek elaprózása a játékmesterek egyik legfontosabb célkitűzése volt. Ennek a gondolatnak egyelőre ne keressük a támogatóit közgazda körökben – de reménykedjünk abban, hogy ami késik, az nem múlik...

[33] Túl messzire kellene eltérnem a mondanivalómtól, ezért nem teszem, de érdeklődőknek ajánlom annak tanulmányozását, hogy a szíve legmélyéig keresztény Szabó Dezső által 1923-ban(!) leírt görény-kurzus jelenséget – eredeti mondanivalója visszájára fordításával – a jelenkor „Rokambóljai” hogyan forgatták ki az elmúlt évek politikai csatározásai során...

[34] Vita

[35] Tudományos fokozat elnyeréséhez készítendő értekezés.

[36] Diocletianus a birodalmat egy nyugati és keleti részre osztotta, s a két társ-császár mellé még egy-egy alcsászárt is rendelt; így alakult ki a birodalom négy-osztatúsága.

[37] Jellemző, hogy csak valamikor a halála előtt vette fel a keresztséget.

[38] Nem a magyar történelemből ismert korona vagy kard, hanem a két kard viszonyát kellett rendezni:

Szent Bernát úgy látta, hogy az egyháznak (!) két kardja van, az egyik a szellemi, amit a pap forgat; a másik az anyagi, amit az egyház védelmében(!) a lovag. Ugyan a császár parancsára, de mindenkor a pap utasítása szerint!

[39] Zsidók (Ószövetség), keresztények (Biblia) és iszlámhívők (Korán)

[40] Sumér mondabeli hős, Uruk városát alapító félisten.

[41] Hőstettei a görög mitológiából jól ismertek. Az talán kevésbé, hogy Theseus athéni városalapítása nem más, mint a korábban már általam is említett szünoikizmosz. A városalapítást követően általa kezdeményezett Aphrodité-kultusz a békés növekedés szellemi alapjaként szolgált.

[42] Itt az állami erőszakszervek által lefedett területet értem ez alatt, amely szervek képesek az állami akaratként megjelenő uralkodói szándék kikényszerítésére.

[43] Az itáliai kereskedői szóhasználatban Scale di Levante – a „kelet lépcsői” tágabb értelemben az Arab-félszigetnek és Kelet Afrikának a Nílus(!) és az Eufrátesz hosszúsági körei által határolt, illetve a Földközi-tenger medencéjének az Appennini-félszigettől keletre, egészen Konstantinápolyig eső területét jelentette. Szűkebb értelemben a Boszporusz és a Nílus-delta közötti földközi-tengeri partvidéket.

[44] Ezen „kereskedelmi konzorcium” születésének és „piaci bevezetésének” körülményeivel nem kívánok foglakozni, mert félrevinné a mondandómat..

[45] Az offshore a területen kívüli státuszba kerülést jelenti. Figyelemre méltó módon a feudális nemesi kiváltságok eltörlésének idején jelenik meg, mint a kapitalista rend kiváltságosainak intézményeként – az állam a saját működési területén bejegyzett gazdasági társaságok részére adómentességet biztosít, valamilyen ellenszolgáltatásért. Ez lehet például valamilyen katonai szerepvállalás, vagy a helyi munkanélküliség csökkentését célzó intézkedés (ügyvezetői, asszisztensi, jogászi, banki tevékenység számára egyfajta munkahely teremtés) stb.

[46] A személyes immunitás az állam törvényei alóli kiváltságot jelenti, s alapvetően a más államok által küldött diplomaták védelméhez hasonlítható, skálája a személyes adómentességtől akár az érinthetetlenségig terjedhet.

[47] Tőkegyűjtés – nem teljesen felel meg a tőkefelhalmozásnak, mert nemcsak korábbi emberi munka révén teremtett értékek megszerzését, hanem a föld méhének kincsei foglalásából származó jövedelmeket is jelentette.

[48] megszerzett

[49] Államérdek, eredeti helyesírása szerint állam-raison.

[50] TTIP – Transatlantic Trade and Investment Partnership, azaz Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség. Az USA és az EU között jelenleg még egyeztetés alatt lévő egyezményt most egyetlen intézménye erejéig említem meg itt, nevezetesen az ISDS – Investor v. State Dispute Settlements, azaz a Beruházó kontra Állam Vitarendezés kapcsán. Ennek a révén ugyanis az amerikai égisz alatt megjelenő magánszemély beruházó a TTIP egyezmény szerinti bíróság előtt akár az egyes államok országgyűlése által alkotott jogi normák hatályon kívül helyezését kérheti. Ez az állami szuverenitást eléggé megkérdőjelező gyakorlat. A jelen téma szempontjából azonban arra szeretnék rámutatni, hogy ezzel a nemzetközi térben létező aktorok nemzetközi jogalanyisága teremtődik meg, azaz az egyes államokkal egyenrangú félként jelenhetnek meg pénzemberek vagy pénzügyi csoportok.

[51] csereügylet

[52] Itt: munka értekezlet

[53] Különböző élőlények egymástól függővé váló együttélése.

[54] Két, a kereskedő székhelyétől eltérő helyszín között bonyolított üzleti tevékenység.

[55] A történeti hűség kedvéért jelzem, hogy Róma „alapítása” nem köthető egy időponthoz, egy folyamat eredményeként született meg. A római hagyományok egyszerűsített formában írják le a korábbi történelmi eseményeket.

[56] A kegyhelyen évente tartott etruszk gyűlések az etruszk népet érintő kérdések megtárgyalásának, ünnepi játékoknak, vallási szertartások tartásának adtak otthont.

[57] A köztársaság alapításának éve (i.e. 510 vagy 509) éppúgy nem pontosan tisztázott, mint Róma alapításáé.

[58] Hannibál hadjárata után Karthágó végleges elpusztítása egyértelmű római érdek volt. „Ceterum autem censeo Carthaginem esse delendam.” (Továbbá, úgy vélem, a karthágóiakat el kell pusztítani.) – zárta Marcus Porcius Cato szenátusbeli felszólalásait, függetlenül attól, hogy Karthágó volt-e a napirenden vagy sem. Cato-ról pedig dőreség lenne azt feltételezni, hogy a Homo mercatorius értékrendjét követte volna.

[59] Divide et impera! – Oszd meg és uralkodj!

Strabón írja Geógraphika című művében (VIII. könyv, VII.3.): „Philopoimén hadvezérségéig az akhaiosok eléggé összetartottak, azután lassanként szétszakadoztak, amikor már egész Hellas a rómaiak hatalmában volt, akik nem mindenkivel bántak egyformán, hanem egyeseket meg akartak tartani, másokat pedig megszüntetni.”

[60] A korinthoszi behatást jól tükrözi a római építészet is, amelyre a toszkán (etruszk) mellett a korinthoszi stílus nyomta rá bélyegét.

[61] Kérlek, idézd fel a 14. számú lábjegyzetnél írtakat.

[62] Ennek illusztrálására esetleg ajánlom Cato A földművelésről írott művét, illetve általában életének tanulmányozását.

[63] Eredetileg az arisztokrácia, később a nobilitas, a császárkor végére a szenátori-rend és a keresztény egyházi vezetők.

[64] A római jogérvényesítésre az esetek nagy részében nem a bíróságok előtt került sor. A római actio jogintézménye igen jól fejezi ezt ki: lévén nemcsak magát a keresetindítást, de az adott ügyben való keresetindítás lehetőségét is jelenti. A nyilvánvaló tényálláson alapuló keresetindítási lehetőséggel bíró jogosult pedig bírói közreműködés nélkül járhatta az önhatalom útját.

Ennek kegyetlen jelenkori párhuzamaként láthatjuk a közjegyzői okiratba foglalt tartozások bírósági út nélküli végrehajthatóvá nyilvánítását, s az e körüli anomáliákat kis hazánkban.

[65] Korábban már említettem a fáraók korában már létezett India – Egyiptom közötti kereskedelmi hajózást. Ez a Ptolemaioszok idején ismét fellendült, majd a principátus alatt rendkívüli mértékben megerősödött tevékenység több római építkezést is szükségessé tett. Először a Nílus és a Vörös-tenger közötti csatorna kitisztítására, majd – hajózási nehézségek miatt – a délebbre fekvő vörös-tengeri kikötővárosoknak a Nílussal való szárazföldi összeköttetésére került sor. Az Indiai-óceán monszunjára tekintettel nyaranta százas nagyságrendben indultak hajók a Western-Ghat (a nyugat-indiai partvidék) és Ceylon kikötői felé, hogy India, sőt, Kína áruit Rómába szállítsák.

[66] Mára már féltucatnyi példát lehetne hozni a Homo mercatorius által a történelem során hatalomba kerített államokra (birodalmakra). A legutóbbi áldozatuk a Rómához nem véletlenül oly gyakran hasonlított Amerikai Egyesült Államok.

[67] A World Order című könyv Where Do We Go From Here? fejezetének záró gondolatát fordítottam le.

[68] Lásd: Berzsenyi Dániel - A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul szóló írásának VII. fejezetét. Ha jobban meggondolom, az egész mű kötelező olvasmány kellene, hogy legyen a mai viszonyainkra tekintettel!

Berzsenyi nem politikailag korrekt írása egyébként adalékként szolgál az általam korábban már említett germán – zsidó konfliktus kapcsán is a figyelmes olvasó számára. (Emiatt ugyanis a környezetemben néhányan már ráncolgatták az orrukat.)

Olvasd, amíg letölthető: http://mek.oszk.hu/00600/00613/index.phtml

[69] Henri-Louis Bergson, XIX -XX. században élt matematikus, Nobel-díjas filozófus.

[70] Karl Raimund Popper, XX. században élt filozófus.

[71] állandó (kísérő) jelző

[72] Itt: ártámogatás. A más árucsoportokon képződő haszonból finanszírozott termékek.

[73] Emlékezz a 68. számú lábjegyzetben írtakra!

[74] Nem tudom, hogy emlékszel-e még Milne gyermekversére, a Market Square-re (Piactér), ami a hároméves gyerek szintjén állítja szembe a piaci viszonyok ridegségét az aranyló közlegelő harmóniájával.

[75] Ez a teljes terület (Anglia és Wales) mintegy 12 %-a

[76] Az Enclosure Acts és a Commons Acts között eltelt száz esztendő

[77] Új szerzeményezés – az 1688 után a birtokviszonyok rendezése érdekében folytatott föld felosztási folyamat.

[78] A szó eredeti jelentésében a proletarius a legalsóbb – vagyontalan – osztály polgára az ókori Rómában, aki az ötévenkénti vagyoni összeírások alkalmával csak, mint gyerekeit nevelő családfő került nyilvántartásba vételre; s szükség esetén csak gyerekeit adhatta „zálogba”.

[79] Az oligarchia a legfontosabb termelési eszközök tulajdonosainak gazdasági ÉS politikai uralma.

[80] A szinekúra olyan munkahelyi, vagy hivatali beosztás, ahol semmi, vagy igen kevés munkáért kap a munkavállaló magas fizetést.

[81] Lásd az 51 lábjegyzetnél.

[82] Vannak olyan hangok, amelyek feudális jegyeket vélnek felfedezni a jelenségben.

[83] Aki ellenőrizni szeretne, az a részletes módszertant a ksh.hu/docs/hun/modszgyors/fogmodsz1612.html címen olvashatja.

[84] A képviselőnő a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége képviselőcsoport tagja az Európai Parlamentben.

[85] http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//TEXT+REPORT+A8-2017-0005+0+DOC+XML+V0//HU

[86] qz.com/911968/bill-gates-the-robot-that-takes-your-job-should-pay-taxes/

[87] epa.oszk.hu/00000/00022/00566/17685.htm